Gombamánia

• Blog oldal
• Archívum
• 

Öt fülőke

A kedves nevű fülőkék a pereszkefélék népes és vegyes családjába tartoznak. Egész évben találkozhatunk valamelyikükkel. Első ránézésre semmi izgalmas nincs bennük (kivéve a téli fülőke), azonban szokatlan vonásuk, hogy a tönkjük egyedi. Egyiknek vékony és hosszú, másiknak hegyes, a harmadiknak pedig bársonyos. A fülőkék közt nincs mérgező faj, azonban legtöbbjük kicsi, csekély étkezési értékű. A legjobb köztük minden tekintetben a téli fülőke, különösen a termőideje és a gyógyhatása miatt emelkedik ki a rokonai közül. Ezért vele kezdem a fülőkék bemutatását.

A téli fülőke a téli szezon legfontosabb gombája. A havas kép mutatja, hogy valóban téli faj. A termőidején kívül a ragadós, sárga vagy rozsdasárga színű kalapja és a lefelé sötétedő tönkje (alul szinte fekete) jól felismerhetővé teszi. A kalapja ehető. Enyhe halszaga miatt nem mindenki szereti, azonban érdemes fogyasztani, mert többféle gyógyhatása van. Például erősíti az immunrendszert. Japánban nagyon népszerű termesztett gomba.

Az árvégű fülőke a fülőkék közt az egyetlen piacokon árusítható faj. A tönkje miatt semmi mással sem téveszthető össze, ár- vagy gyökérszerűen elvékonyodó, orsó formájú, gyakran csavarodott, árkolt, barázdált felületű. Kalapja vörösbarna, matt, csupasz, száraz időben berepedezhet. Októbertől júniusig terem tölgyesekben fatuskókon vagy azok tövében. Gyakori faj. A kalapja fiatalon ehető. Idősebb példányok hasmenést okozhatnak.

A rozsdásszárú fülőke egy kicsike gomba. Májustól novemberig, lomb- és fenyőerdőkben növő, gyakori faj. Húsa kalapban igen vékony, törékeny, a tönkben szálas, rostos; szagtalan vagy kissé kelt tészta illatú, nincs jellegzetes íze. Kalapja 3-8cm átmérőjű, felülete csupasz. Közepe kissé sötétebb, szárazabb időben a kalap kifakul. Tönkjének felülete sima, fénylő. Alján micéliumszálak lehetnek. A kalapja ehető, de csekély értékű.

A gyökeres fülőke karcsú, hosszú tönkje a talajban gyökérszerű részben folytatódik. Kalapja sugarasan ráncos, nedves időben ragadós. Szárazon fénylő, kalapbőre lehúzható. Júniustól novemberig, lomberdőben, fatuskókon vagy azok közelében növő, gyakori faj. Szálanként nő. Kalapja ehető, de jelentéktelen. Kalapbőrét húzzuk le. A fagyökereken élősködve gyakran mélyre lenyúl a tönkje.


A lucos tobozfülőke a korhadó luctobozokon találta meg az életfeltételeit. A tobozokat bontja le. Emiatt szintén táplálék specialistának tekinthető. A termőhelye miatt könnyedén azonosítható. Kicsike gomba, kalapja maximum 3cm átmérőjű. Márciustól májusig - elvétve ősszel is megjelenik -, terem seregesen a luctobozokon. Picinyke kalapjai ehetők.

A sokféleség gombacsaládja

Talán a pereszkefélék családjában található a legtöbb nemzetség. Meglepő, hogy miféle gombák rokonai egymásnak. Pereszkeféle a mezei szegfűgomba, a rózsás kígyógomba, a májusi pereszke, a lila pénzecskegomba, a téli fülőke, a gyűrűs tuskógomba, és a lilatönkű pereszke. Mind rokonok. Azért erre kevesen gondolnának, ha a bal kezükben egy májusi pereszke, a jobb kezükben pedig egy bordás tobozfülőke lenne.
Bolyongtam néhány napot a népes családban és elsőnek a kimondottan pereszkés jellegű fajokat gyűjtöttem össze. Eme gombák közös jellemzője, hogy a tönk húsa ívelten halad a középen vastag, rostos kalaphúsba, ami a széle felé elvékonyodik. Erre mutat példát az első képen látható kettévágott akácpereszke termőtest.
A lila pereszke és rokon fajai a gombászok által jól ismert, közönséges gombák. Nincs köztük igazi "ász", egyik sem kiemelkedő ízű étkezési gomba. Azonban gyakran nagyon sok termőtestet fejlesztenek, így juttatva sikerélményhez minket. Azért egy igazi gombász egy közepes értékű pereszkének is tud örülni. (Példák a gomba ászokra: nyári szarvasgomba, ízletes vargánya, sárga rókagomba.) A pereszkés pereszkék közt nincs halálosan mérgező faj. Mérgezők akadnak, de ezek szagukkal, ízükkel elveszik az étvágyat. Egyes fajok viszont azzal fognak ki rajtunk, hogy rendkívül aromásak. Nem is bírja mindenki megenni ezeket. Akkor a legtöbb pereszkének van egy jellegzetes "pereszkés" íze. Ezt sem kedveli mindenki. Ugyanolyan egyedi az ízük akár a közismert kétspórás "bolti" csiperkének. Azonban egy lilatönkű pereszke rajongó (én) az ízével együtt szereti a kedvencét. Még a rendkívül aromás szürke tölcsér(pereszke)gombának is van rajongója. A hosszú bevezető után lássuk a fajokat.

A lila pereszke ismerős lesz, mert volt róla szó egy korábbi cikkben. Talán eme pereszke a legnépszerűbb. Szeptembertől decemberig, lomb- és fenyőerdőkben, sokszor folyásokban növő, gyakori faj. Kalapja ibolyásbarna, lemezei ibolya színűek, idővel barnásabb árnyalatúak lesznek. Tönkje szintén ibolyalila. Húsa lilás, idősen lilásfehér. Kellemes illatú és jó ízű. Ehető, és piacokon árusítható gomba.

A lilatönkű pereszke ismerős lehet, mert külön cikket kapott. Hazánk egyes részein gyakori faj. A füves élőhelyeket kedveli. Nagy, húsos, jellegzetesen pereszke illatú termőtestei kiadósak, jó ízűek. Lila színű tönkje és füves élőhelye miatt nehéz összetéveszteni másik gombával. Kimondottan őszi gomba, ritkán tavasszal is fejleszt egy-egy termőtestet. Néha kertekben, erdőszéleken is felbukkan.


A májusi pereszkét egy korábbi írásban már bemutattam, azonban itt is helye van. Jellegzetes tavaszi gomba, április közepétől június elejéig terem. Ritkán ősszel is megjelenik. Lomberdőben, erdőszélen, réteken lelhetünk rá. Gyakori faj. Erősen liszt illatú és ízű. Húsa a kalapban vastag, rugalmas, a tönkben szálas. Lemezei pereszke-foggal a tönkre ránőnek. Keskenyek, sűrűn állnak. Az egész gomba fehéres, krémszínű.

Az akácpereszke a fehér akáccal érkezett hazánkba. A vastag, korhadó akácavarban él, májustól októberig terem. Közepes termetű termőtesteinek kalapbőrét koncentrikusan elhelyezkedő sárgás pikkelykék fedik. Vaskos tönkjének alja gumóban végződik, amit szintén pikkelykék borítanak. Lemezei a tönkhöz "pereszke" foggal illeszkednek. Vastag fehéres-sárgás húsa lisztillatú- és ízű. Egyedi élőhelye és külseje miatt nehezen téveszthető össze másik fajjal.

A tejpereszke a családja egyik góliátja. Hatalmas méretű termőtesteivel is találkozhat a szerencsés gombász a füves élőhelyein májustól októberig. Kettévágva feltűnő a kalaphús vastagsága. Fiatalon zömök, húsos, nagyon szép gomba. Akárha márványból lenne. Hatalmas termete, füves élőhelye, rendkívül vastag kalaphúsa miatt semmivel sem téveszthető össze. Egyéb jellegzetessége, hogy itt-ott kékes-zöldes a fehér termőteste.

A fenyő-pereszke kicsi vagy közepes termetű gomba. Kimondottan őszi faj, szeptembertől novemberig terem kéttűs fenyők alatt. Ritkán tavasszal és nyáron is megjelenik, ha kedvező számára az időjárás, de a fő termésideje az ősz. Gyakran tömegesen növeszti termőtesteit, így bőséges zsákmányt ad. Sajnos összetéveszthető a mérgező csillagspórás susulykával és a hazánkban ritka párducpereszkével.


A szürke tölcsérgomba nemzetségneve régebben "Lepista" volt, mostanra "Clitocybe" lett. Átmenet a pereszkék és a tölcsérgombák közt. Fiatalon domború kalapja később többé-kevésbé tölcsér formájú lesz. Kissé lefutó lemezeinek nincs pereszke-foga. Jellegzetességük, hogy a kalaphúsról leválaszthatók. A hús rendkívül illatos és fűszeres ízű. Főzés előtt javasolt leforrázni, de még így is megárthat az érzékenyebb gyomrúaknak.

Az illatos pereszke nevében az illatos jelző utal egyik fontos jellemzőjére, a nősziromra emlékeztető illatára. Emiatt sokan nem kedvelik. Szeptembertől novemberig, lomb- és fenyőerdőkben is megjelenő, nem túl gyakori pereszke faj. Kellemes, erős illata miatt nehezen téveszthető össze a retekszagú fakógombával. A márványos pereszke is hasonlít rá, ami szintén ehető, de nincs írisz illata. A lilatönkű pereszkének pedig lila a tönkje, és inkább réteken található.

A márványos pereszke augusztustól novemberig elsősorban füves helyeken él, de világos erdőszéleken is nő, sokszor boszorkánykörökben jelenik meg. Gyakori faj. Sajnos időnként kellemetlen szagú és fanyar ízű. Csekély értékű gasztronómiai szempontból. Összetéveszthető az ördögszekér-laskagombával és a szappanszagú pereszkével. Kisebb termőtesteivel felszedhetjük a súlyosabban mérgező mezei tölcsérgombát is.

A csoportos pereszke jellegzetessége, hogy a termőtestek tönkjei közös tőben összenőnek. Csoportjai júniustól novemberig, lomberdőben vagy fenyőelegyes erdőben, erdőszélen, erdei úton, füves helyen, kertben is megjelenhetnek. Gyakori faj. Fiatalon jó ízű, ehető. Húsa kalapban porcos, tönkben szálas. Nincs jellegzetes íze. Esetleg összetéveszthető a mérgező zöldesszürke döggombával.


A nyárfa-pereszke kizárólag nyárfák alatt található szeptembertől novemberig. Az alföldi, homoki nyárasokban nagyon gyakori faj. A nyárfák gombapartnere. Nagy termetű, vastag húsú gomba. Sajnos hiába néz ki csábítóan, kesernyés, rossz íze miatt nem fogyasztható. Bár egyes mindenre elszántak többszöri forrázás után csak azért is megeszik. Hiszen sok van belőle, és a gomba tápláló. Csak az íze ne lenne olyan rossz.

A szappanszagú pereszke nevében benne van, hogy a húsa mosószappanra emlékeztető szagú. Augusztustól decemberig terem, leginkább savanyú talajú lomberdőkben. Egyes helyeken gyakori. Enyhén mérgező, emésztőszervi tüneteket okoz. Változatos megjelenése ellenére felismerhető a szagáról és a húsvörösen foltosodó húsáról, lemezeiről. Összetéveszthető a márványos pereszkével.

A párducpereszke hazánkban ritka faj. Bár ismerve a kezdő gombászok szerencséjét, fenyő-pereszkézés közben boldogan szednék le a nagyobb termetű párducpereszkét is. Azonban eme faj kalapját széles, tetőcserépszerű pikkelyek díszítik. Vastag húsa lisztszagú. Lemezein zöldessárga árnyalat látható. Augusztustól októberig savanyú talajú lomb- és fenyőerdőkben növeszti termőtesteit.

A bársonyos-fapereszke egy szép, sárga alapon bíborvörös pikkelykékkel díszített pereszke. Lemezei sárgák. Jellegzetes színei miatt nehezen téveszthető össze másik gombával. Ehetetlen, mivel húsa kesernyés és nedves fa ízű. Júliustól novemberig fejleszti termőtesteit luc- és kéttűs fenyők (erdei- és feketefenyő) tuskóin. Gyakori faj.


A sárguló pereszke egyik könyvem szerint avas lisztre emlékeztető illatú és ízű, azonban két internetes leírása szerint jó ízű, ehető gomba. Próbálkozni lehet eme fajjal, mert az élő tapasztalat az igazi. Persze előbb pontosan határozzuk meg, és mutassuk be szakellenőrnek, mert hasonlít felületesen a susulykákra és a párducpereszkére. Fenyő-pereszkével való összetévesztése nem gond. A sárguló kalapszéle, idősebb lemezeinek sárgulása fontos jellegzetessége.

A fakósárga pereszke áprilistól októberig fejleszti termőtesteit lombos erdőkben, bokros és füves helyeken. Viszonylag gyakori faj. Közepes termetű pereszke, kalapátmérője 4-10cm. Keskeny, sűrű állású lemezei pereszke-foggal a tönkre ránőttek. Sárgásbarna, okkerbarna kalapjának közepén a púp megmarad a kalap kiterülése után. Húsa a kalapban puha, a tönkben szálas. Illata lisztszerű, íze édeskés. Ehető, de nem jelentős.

Csiga + gomba = csigagomba

A kánikulai forróságban jól fog esni egy kis emlékeztető, hogy lesz őszi szezon. A nyár még egyszer megmutatja izzó fehér fogait, aztán visszavonul délre. Megjönnek az őszi esők, és a gombák ismét termőtesteket növesztenek. Ezért bemutatok néhány őszi fajt.
Az év harmadik dekádjának gombái közé tartoznak a csigagombafélék családjába tartozó csigagombák. Tipikus őszi gombákról van szó. Névadó jellemzőjükről könnyedén felismerhetők, mivel váltakozó mértékben, de nyálkásak. Száraz időben selyemfényű a kalapjuk. A lemezeik vastagok és ritkán állnak. Spóraporuk fehér és lemezeik is többnyire fehérek. Mérgező faj nincs köztük, de erős nyálkásságuk miatt nem túl étvágygerjesztőek. Egyetlen fajukat érdemes gyűjteni, az öt cikkben szereplő közül az elsőt.

"A vörösfoltos csigagomba gyökérkapcsolt gomba, savanyú talajú erdőkben, tölgyek, bükkök alatt nyár végén és ősszel terem. Az egész gomba alapszíne fehéres, de kisebb-nagyobb borvörös, rózsás foltok tarkítják. Lemezei elég ritkán állók, vastagok, alig lefutók. Tönkjének a felső része fehéren szemcsés, pelyhes. Vastag húsú, jóízű, ehető faj."



"A fagyálló csigagomba termőtestei késő ősszel, tél elején jelennek meg. Fenyőerdők mikorrhizás gombája. Olajbarna, nyálkás-ragadós kalapjáról, sárgás, sárga lemezeiről és felül fehéres, alul sárgás tönkjéről könnyű felismerni. Tönkje nyálkás, s nyálkás a kalap széle és a tönk között feszülő fátyol (vélum) is. Ennek elszakadása után a gallérszerű zóna gyakran elenyészik. Ritkán álló lemezei vastagok, lefutók. Ehető, de étkezési szempontból nem értékes gomba."


"Az elefántcsont csigagomba termőteste fehér, lemezei ritkán állók, vastagok, lefutók, s karcsú tönkjének a felső része szemcsés-korpás. Fiatalon és nedves időben a kalapja és tönkje nyálkás-ragadós. Mikorrhizás gomba, lomboserdők talaján terem az őszi hónapokban. Ehető, de nyálkás bőrét húzzuk le."



"A sárgapelyhű csigagomba kalapja szélén és a tönk felső részén sárga pelyhek, szemcsék láthatók. Termőhelye, termésideje az előző fajéhoz hasonló. Nem gyakori. Ehető."





"A szagos csigagomba egy szürke, szürkés-fehéres kalapú csigagomba, ami a keserűmandula szagáról ismerhető meg. A tönkje és ritkán álló lemezei fehérek. A lucosok jellegzetes őszi gombája. Mikorrhizás. Ehető."




Megjegyzés: A cikkhez a képeket a netről töltöttem le. A leírásokat a Búvár zsebkönyvsorozat Gombák 1. és 2. köteteiből írtam ki.

Csibesárga, és rókának nevezik

Némi zavar támadt az erőben, mert a rókagombafélék családjába két nemzetség tartozik, és a másik nemzetség legismertebb faja sötétszürke, majdnem fekete. Tehát a cím pontatlanul utal a cikk témájára. Viszont nincs értelme két részben írnom a rókagombafélékről, mert igen csak közeli rokonok az eme családba tartozó fajok. Például a tölcséres rókagombáról a genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy a Cantharellus nemzetség helyett jobban illik a Craterellus-ba, tehát a latin neve Craterellus tubaeformis. Ugyanígy járt a szagos rókagomba is, szintén át lett sorolva a sötét trombitagomba nemzetségébe.
A cím a család emblematikus fajára utal, a sárga rókagombára. Amelynek a termőrétege látható az első képen. (Eme íráshoz az illusztrációkat szintén a netről töltöttem le. Pirulok emiatt.)
A rókagombák nem a kalaposgombák rendjébe tartoznak mint például a csiperkék, galócák, tinóruk. Saját rendjük van, a rókagomba-alkatúak. Termőtestük látszólag válik szét tönkre és kalapra. Valójában egyáltalán nem választható szét a kalap a tönktől mint például a nagy őzlábgomba esetében. Az egész termőtestük egyetlen egy darabból áll. A termőtestük másik fontos azonosítója, hogy nincsenek lemezeik, a termőrétegük legtöbbjüknél egymásba futó ráncokon-ereken vannak. A kivétel a sötét trombitagomba, melynek termőrétege sima, idősebb korban finoman ráncos, és a gomba külső felén található.
Nagyon jellegzetes formájú gombák a rókagombák. Gyakorlatilag egymással téveszthetők össze a fajok. Lemezes gombákkal a lemezek hiánya miatt nem keverhetők össze. A sárga rókagomba és a sötét trombitagomba gyakori és kiváló csemegegombák. Tehát érdemes megismerkedni a rókagombákkal.

A sárga rókagomba keresett, nagy mennyiségben gyűjtött csemegegomba. A színe, a ráncos termőrétege, sárgabarackra vagy paprikára emlékeztető illata könnyedén felismerhetővé teszi. A húsa nyersen kicsit csípős, ami főzés során elillan. Sajnos szárítani nem érdemes, de gombapornak használható. Júniustól novemberig, főleg savanyú talajú lomb- és fenyőerdőkben terem. Mikorrhizás.

A sárga rókagomba ritka változata (mondhatni fajtája) az ametisztszínű. Kalapjának felszíne koncentrikusan ibolyásszürkén pikkelyes tojássárga alapon. Tojássárga színű tönkjén ibolyásszürke pikkelykék vannak. Ráncos termőrétege kalapszínű. Élőhely igénye azonos a sárga rókagombáéval. Ritkasága miatt kíméljük, mint különlegességet kezeljük.


A sárga rókagomba másik változata a halványsárga. Az alapfajhoz képest nagyobb méretű, robusztusabb megjelenésű. Termőtestei halványabb sárgák. Főleg lomberdőkben, tölgy és bükk alatt található kevésbé savanyú talajon. Étkezési értéke azonos a sárga rókagombáéval.



A tölcséres rókagomba kicsi termőtestei seregesen jönnek elő savanyú talajú lomb- és fenyőerdőkben júniustól októberig. Felső része "kalapja" barnás-sárgás-zöldes, alsó része "tönkje" sárgás, esetleg barnás vagy zöldes árnyalattal. Ráncos termőrétege szürkésbarna. Húsa vékony, kellemes illatú és ízű. Jó ehető gomba. Talán kicsi mérete miatt lehet, hogy kevésbé ismert. Babra munka gyűjteni, de megéri.

A szagos rókagomba felületesen hasonlít a tölcséres rókagombára, azonban színei élénkebbek. "Kalapja" okker- vagy sötétbarna. "Tönkje" arany vagy narancssárga színű, belül üreges. Termőrétege kezdetben majdnem sima, később finom ráncok futnak le a tönkre, amelyek az érő spóráktól fehéresek lesznek. Augusztustól november elejéig főleg fenyőerdőkben terem. Ritkább. Fiatalon érdemes gyűjteni, amikor még kellemes ringló illatú.

A sötét trombitagomba majdnem fekete, barnásszürkés termőtestei rendkívül jellegzetesek. Gyakorlatilag semmilyen másik gombával nem lehet összetéveszteni. A legtöbb nyelvben trombitának nevezik az alakja miatt. Júniustól októberig lomberdőkben, savanyú talajon, főleg tölgy és bükk alatt található. Seregesen fejleszti termőtesteit. Főleg szárítva keresett, mert kiváló fűszergomba. Aromája a szarvasgombáéra emlékeztető.

A szürke rókagomba felületesen hasonlít a sötét trombitagombára. Azonban a termőrétegét jól látható kékesszürke ráncok alkotják. Húsa vékony, szívós, gyümölcsillatú. Júniustól októberig lomberdőkben, főleg bükkösben terem. Együtt nőhet a trombitagombával. Ritkább a rokonainál. Ezért kíméljük, ne gyűjtsük.

A bársonyos rókagomba "kalapja" a szélén sárgásnarancs, a közepén narancsvöröses színű. Ráncos termőrétege ráfut a "tönkjére", villásan elágazó , narancsrózsás, később narancsos krémszínű. "Tönkje" a "kalaphoz" hasonló színű vagy világosabb árnyalatú. Húsa vékony, szálas. Enyhén gyümölcsillatú és nyersen csípős. A rokonaihoz hasonló élőhelyeket kedveli. Hazánkban nagyon ritka. Ezért ne szedjük le.

A sötétedőhúsú rókagomba a család egyetlen természetvédelmi oltalmat kapott faja. Egész Európában ritka, élőhelyei megszűnése miatt szorult vissza. Világos okkersárga vagy okkerbarna termőtestének jellegzetessége, hogy vágásra a tönkben megfeketedik. Termőrétege ráncos-eres, lefutó, villásan elágazó, rózsás- vagy ibolyásszürke színű. Krémszínű húsának az illata kellemes, de ez ne csábítson el minket, és ne szedjük fel, ha ráleltünk.

A gombavilág mumusai 2.

A galócás írásom folytatását kötelezően a gyilkos galóca rövid leírásával nyitom, mert eme galócát mindenkinek illik ismernie, hogy biztosan elkerüljük a legsúlyosabb gombamérgezést. A gyilkos galóca bocskora, gallérja, lemezei fehérek. A tönkje is általában fehér vagy a kalapszínnel megegyező árnyalatú. Kalapja zöldes-barnás, de ezen színek bármely árnyalatában előfordulhat. Ritkán teljesen fehérek is lehetnek a termőtestei. Rendkívül változatos méretű lehet, találtam már 5 centiset, de 20 centi magas, leszedésre ingerlő példányt is. (Szemléltető termőtestként lett felhasználva.) A gyilkos galóca a fák gombapartnere, ezért mindenféle erdőben előfordulhat. Gyakran olyan sok van belőle, hogy a laikus hobbi gombász megörül, hogy mennyi pompás gombát talált. Ezért kell mindenkinek ismernie a gyilkos galócát! Senki se készítsen belőle ételt, mert halálos mérgezést okoz. Nincs olyan, hogy "könnyű" gyilkos galóca mérgezés! Túlélés esetén is maradandó károkat okoz a szervezetben. Méreganyaga leginkább a májat károsítja, de gyengítheti a vesét és a szívizomzatot is. Tehát feltétlenül tanuljuk meg felismerni a gyilkos galócát, és eme ismeretünket adjuk tovább.

A teljesen fehér termőtesteket növesztő fehér galóca ugyanúgy halálosan mérgező, akárcsak a gyilkos jelzővel ellátott rokona. Melegkedvelő, ritkább galóca. Sajnos, bocskora mélyebben rejtőzik a talajban, így eme fontos határozóbélyegét keresni kell. Azonban muszáj pontosan azonosítani, mert erdőszéli csiperkék közé szedve és ételbe rakva hasonlóan a rokonához, megölhet minket. Nagyon fontos, hogy a lemezei fehérek, míg az erdőszéli csiperkének már fiatalon halvány szürkések, és a csiperke gallérjának alsó fele fogaskerékszerűen díszített. Az erdőszéli csiperke kellemes illatú, és húsa érintésre halványan sárgul. A fehér galóca, akár egy makacs kísértet, minden részében mindig fehér. Körültekintően gombászva le tudjuk leplezni.

A citrom galóca a nevét kalapjának halvány citromsárga színéről kapta. Lelógó gallérja szintén sárga árnyalatú. Szabadon álló lemezei fehérek, de lehet sárgás árnyalatuk. Kalapján szabálytalan, letörölhető burokmaradványok vannak, de akár csupasz is lehet. Bocskora nincs, tönkje alján peremes gumó van. Vizenyős, puha húsa enyhén retekszagú, rossz ízű. Enyhén mérgező, "varangyméreg" a hatóanyaga. Augusztustól novemberig savanyú talajú lomb- és fenyőerdőkben gyakori galóca. Ne szedjük le és ne kóstolgassuk! Természetesen fotózni lehet, mert fogyaszthatatlansága ellenére szép gomba.

A tüskés galóca a citrom galócánál nagyobb termetű, kalapjának átmérője akár 30cm is lehet. Mérete egyik jó határozóbélyege. Fiatalon félgömb alakú kalapja szürkés, halvány okkeres árnyalatú, rajta piramisszerűen kiemelkedő burokmaradványokkal. Ezekről kapta a nevét. Lemezei fiatalon zöldes árnyalatúak, később fehéresek az érő, fehér spóráktól. Gallérja pelyhes, szakadozott. Bocskora nincs. Tönkje a vége felé répaszerűen megvastagodó, és itt rücskös. Vastag, puha, fehér húsa szagtalan, íze retekre emlékeztető. Nyersen mérgező, alaposan meg kell főzni. Nem túl gyakori. Meszes talajú lomberdőkben jöhet elő augusztustól októberig.

A fésűs galóca névadó határozóbélyege a képen látható. Ez a kalapszél bordázottsága. Közepes termetű galóca, inkább kicsi. Kalapja barnás-rózsaszín, hússzínű lehet. Burokmaradványai krémszürkések. Szabadon álló fehéres lemezei idősebb korban hússzínűek lehetnek. Gallérja fehér, múlékony, lehet bordázott. Bocskora a tönk gumója fölött egy-két gyűrűt alkot. Fehér húsa merev, kalapbőr alatt lehet krémszürkés színű. Savanyú talajú lomberdőkben jöhet elő meleg periódusban nyártól őszig. Ritka. Fogyaszthatóságáról nincs adatom. Ha találkoztunk vele, érdemes fotókkal dokumentálni a szerencsés találatot.

A szürke galóca könnyen összetéveszthető a mérgező párducgalócával. Azonban az utóbbinak a kalapszéle bordás, míg a szürke galócának esetleg idősebb korában lehet gyengén bordázott. Fiatalon sima. Ellenben a gallérján és tönkje felső részén van bordás minta, ami viszont nincs a párducgalócán. Fontos megkülönböztetni a két fajt. Bár nem tudom, hogy ki olyan elszánt, hogy a krumpli szagú, répaízű, időnként dohos szagú szürkét ennivalójának tekintse. Esetleg gyakorisága miatt lehet vonzó(?) egyes gombászoknak. Egyéb jellemzői: sűrűn álló fehéres lemezei felkanyarodók, élük finoman csipkézett. Bocskora nincs. Répaszerűen megvastagodó tövén kiemelkedő pelyhek vannak. Lomb- és fenyőerdőben egyaránt megjelenhet.

Az érdes galóca a szürke galóca kisebb termetű hasonmása. Melegkedvelő faj, hazánkban ritka, a mediterrán térségben jóval gyakoribb. Kalapja világosbarna, okkerbarna színű, közepe lehet feketés barna. Letörölhető burokmaradványai sárgásbarna pöttyökként díszítik. Sűrű, szabadon álló fehér lemezei idősebb korban halvány krémszínűek. Tönkje a jól fejlett, krémszínű gallér felett fehér, alatta halvány sárga. Gumós tönkjén nincs bocskor. Puha húsa fehér vagy halvány sárga árnyalatú, kalapbőr alatt világosbarna. Étkezési értéke ismeretlen, azonban hazai ritkasága miatt nem is érdemes kísérletezni vele.

A sárga galóca külseje eltér a citrom galócáétól. Kalapja élénk vagy sápadt sárga vagy okkersárga. Széle felé lehet világosabb, rajta fehér pettyek vannak mint a burok letörölhető maradványai. A kalapszél bordás. Szabadon álló fehéres lemezei közép sűrűek. Fehér gallérja múlékony, hiányozhat, ilyenkor csak a helye látszik. Hengeres tönkje puha, üreges, alján ovális gumó, esetleg gyökerező. A burok maradványai több gyűrűt alkothatnak a tönk gumó felső részén. Fehér, törékeny húsa a kalapbőr alatt sárgás. Szintén melegkedvelő galóca, lomb- és fenyőerdőben egyaránt előfordulhat. Országszerte elterjedt, de sehol sem gyakori. Fogyasztásra alkalmatlan, mert mérgező.

A húsbarna galóca hazánkban nagyon ritka. Hegyi faj, lombos erdőkben él, és szintén melegkedvelő. Maximum 10 centi átmérőjű kalapja fiatalon halvány sárga, később vörösesbarna. Itt-ott barnás pikkelyezettség látható rajta. Lemezei krémsárgásak, idősödve rőt barnásak lesznek. Gallérja múlékony. Tönkjének gumóját barnás-fehér bocskor veszi körül. Húsa öregedve szintén rőt barnásra színeződik. Ritkasága miatt nincs értelme a leszedésének, és valószínűleg nem is ehető. Ha találkozunk vele, büszkén fotózhatjuk. Egy ritka gombafaj meglelése felér egy nyereménnyel.

A fakóselymes galóca szintén a nagyobb termetű galócák közé tartozik. Kiterült kalapjainak átmérője 20 centinél is nagyobb lehet. A kalapok fiatalon tompán púposak. Itt-ott burokmaradványok lehetnek rajta, akárcsak kissé bordás peremén. Tönköt nem érintő fehér lemezei idősebb korban halvány krémszínűek. Tönkjét teljes hosszában burokmaradványok díszítik. Bocskora van, de nem túl fejlett. Kissé dohszagú húsa enyhén mogyoróízű, azonban nem ehető, mert gyengén mérgező. Nyár közepétől a hűvös őszig fejleszti termetes termőtesteit lombos erdők napos tisztásain, néha erdei utak mentén, de akár a magas fűben is megjelenhetnek a fák közelében.

A bíbor galóca kis termetű termőtestének a kalapja bíborszürke vagy sötétszürke. Itt-ott kevés, világosszürke burokmaradvány lehet rajta. Fehér, sűrű, szabadon álló lemezei idősebben szürkések lehetnek. Hengeres, karcsú tönkje szálas, szürkésbíbor. Alján vörösbarnás gumó van, aminek felső részén a burokmaradványok majdnem szabályos peremet alkotnak. Gallérja vékony, hártyás, szürke színű, a széle feketés. Fehéres húsa puha, nyers krumpliszagú. Savanyú talajú fenyvesben lelhetünk rá nyártól őszig, de ritka. Étkezési értékéről ritkasága miatt nincs adat. Feltehetőleg mérgező. Ritkasága miatt kíméljük. Ha megleltük, örüljünk neki és ne bántsuk.

A cafrangos galóca nagy méretű termőtestei jellegzetesek. Az egész gomba fehér vagy bézs árnyalatú, és tele burokmaradványokkal, pelyhekkel. Kalapján fehér, szürke foltok a burokmaradványok. Szabadon álló, közép sűrű lemezei fehérek vagy krémszínűek. Vaskos tönkje végén szögletes gumó, de lehet gyökerező is. Bocskora nincs. Gallérja cafrangos, múlékony. Fehér, vastag húsa kemény, idősebb korában megpuhul. Nem színeződik. Meszes talajú lomberdők melegkedvelő gombája. Országszerte előfordul, de nem gyakori. Hőkezelés után ehető, de nem igazán étvágygerjesztő.

A legtöbb galóca rossz ízű. Gasztronómiai szempontból hazánkban két galócafajt érdemes gyűjteni, a gyakori piruló galócát, ami 20 perc alapos főzés után nyugodtan fogyasztható, és a kiváló, keresett, gyönyörű császárgalócát. Sajnos a császárgalóca hazánkban visszaszorulóban van, inkább kíméljük, fotózás után rejtsük el a termőtesteit.

Megjegyzés: Ha mérgező galócával vagy ismeretlen, de számunkra valami oknál fogva unszimpatikus gombával találkozunk, NE rúgjuk fel, NE tapossuk el! Ügyeljünk az erdő harmóniájára, ne legyünk oktondi vandálok.

A föld buborékjai

A pöfetegek egyik megjelenési formája a bazidiumos gombáknak. A közismert kalapos gombákkal szemben a legfontosabb ismertetőjegyük, hogy a gombatestet alkotó álszövet szerkezete szivacsos.
Az összes faj közös jellemzője, hogy a termőréteget (gleba) kettős burok (exo- és endoperidium) veszi körül. A spórák a termőtesten belül alakulnak ki. Érésük után kerülnek ki a szabadba. Ezért nevezik a pöfetegféléket zárt termőtestű gombáknak is.
A termőréteget tartalmazó gömbformájú felső rész alatt „meddő” álszövet van, a gomba talpa. Ez akár hiányozhat is, vagy lehet magasra emelkedő, tönkszerű is.
A pöfetegek a nevüket az érett spórák kipöfékeléséről kapták. Amikor a burok felrepedt, többnyire nyomás hatására, szakaszosan jutnak ki a spórák a szabadba.
A pöfetegek egyik közismert ismertetőszövege, hogy amíg a termőrészük fehér, addig ehetők. A fajok többsége tényleg ehető, de étkezési értékük eltérő, és némelyiknek jellegzetes íze van. Ráadásnak nem lehet belőlük mindenféle gombás ételt elkészíteni. Behatároltak az elkészítési lehetőségeik. Azonban a pöfetegek közt is akad népszerű faj.

Ez pedig az óriás pöfeteg. Hatalmas mérete miatt semmivel sem téveszthető össze. Megdöbbentő élmény az élőhelyén rálelni. Nagy, fehér labdák szétszórva. Némelyik termőtest akár tíz kilósra is megnőhet. Júniustól októberig terem erdőn és mezőn is. Szereti a nitrogénben dús talajt. Ezért csalánosokban, szőlőkben, trágyázott helyeken remélhetjük, hogy rálelünk. Nagyon könnyű észrevenni. Formája miatt tökéletesen alkalmas rántott gombának.

Szintén árusítható gombánk a bimbós pöfeteg. Eme pöfeteg jóval kisebb. Fő jellegzetessége, hogy termőtestének felületét fehéres vagy krémszínű szemölcsök, tüskék borítják, amik könnyen letörölhetők. Meddő talprésze magas, tönkszerű. Általában csoportosan jelenik meg lomb- és fenyőerdők talaján júniustól novemberig. Gyakori.



Összetéveszthető a füves helyeken, réteken, legelőkön növő szürke pöfeteggel, ami kicsi, 1-3 centis, gömbölyded pöfeteg. Külső burka tojáshéjszerűen leválik. Belső burka fiatalon fehéres, később ólomszürke. Nincs különösebb íze, illata. Amíg a termőrész fehér, ehető. Vegyes gombás ételbe szórva el nem rontja. Gombamennyiség gazdagítására alkalmas, ha csak kevés csiperkét tudtunk szedni. Egy marék szegfűgombával ízesítve, jó gombapörkölt főzhető belőle.

A második legnagyobb termőtestet növesztő faj, a pikkelyes pöfeteg. Akár 20 centi magas és 10 centi széles is lehet. Felül szélesebb, alsó része keskenyebb. Külső burka idősebb korában táblás pikkelyekre repedezik fel. Jellegzetessége, hogy a spórák kiszóródása után a kehely alakú meddő-rész hónapokig megmarad. Júniustól októberig, legelőn, mezőkön, erdei tisztásokon növő, gyakori faj. Jellegzetes íze és szaga miatt kevésbé csábító.

A változékony pöfeteg termőteste szemcsékkel, rövid tüskékkel fedett. Meddő-része magas, henger alakú, ráncos, és a spórák szétszóródása után sokáig megmarad. A termő rész teljesen szétesik. Rendszerint nagyobbra nő mint a bimbós pöfeteg, melynek spórái a termő rész tetején lévő lyukon át szóródnak ki. A változékony pöfeteg szintén az erdők talaján, bokrok helyeken található nyáron és ősszel. Gyakori. Amíg fehér a belseje, addig ehető.

A csoportos pöfeteg neve beszédes, mert valóban nagy csoportokban jelennek meg termőtestei erdei fák tuskóján, fakorhadékban gazdag talajon. Tömeges megjelenése miatt nem is lehet összetéveszteni rokonaival. Fordított körte alakú termőtesteinek aljáról micélium kötegek lógnak le. Az érett spórák a termőrész tetején lévő viszonylag nagy lyukon át pöfékelnek ki. A fehér belsejű termőtestek ehetők.

A tüskés pöfeteg annyira jellegzetes megjelenésű, hogy egyik rokonával sem téveszthető össze, ahogy másik gombával sem. Külső burka világosbarna, piramisszerűen tömörülő tüskékből áll. A spórák érésekor a termőtest csúnyán lyuk keletkezik, amin át kipöfögnek a spórák. Szintén fiatal korában ehető. Azonban annyira érdekes a kinézete, hogy nekem nem lenne szívem megenni.

***

A pöfetegeknél általános figyelmeztetés, hogy bizonyos fajaikat NE tévesszük össze a gyilkos galóca még teljes burokba zárt, tojás alakú fiataljaival. A képen egy kaliforniai galócafaj kettévágott „tojása” látható. (Ez a faj egyébként a császárgalócára emlékeztető, feltételesen fogyasztható galóca.) A kettévágott tojásán jól látható a tönk, a kalap és a lemezek. Ilyen bonyolult részek nincsenek a pöfetegekben! Belsejük egyöntetűen fehér, szivacsos. Azonban a galócás összetévesztés lehetősége miatt, mindig vágjuk ketté a pöfetegeket. Bár egy idő után meg tudjuk különböztetni a fiatal galócát a pöfetegektől.

Másik mérgező gomba, amit pöfetegnek nézhetünk, az áltrifla. A képen nyeles áltriflák láthatók. A fiatal termőtestek belseje nem fehér, hanem fehéres-sárgás erektől márványozott, ibolyás-szürkésbarna. Hamar megérnek termőtestei és ilyenkor belsejük már sötét, porszerű. Az áltriflák keményebbek, mint a pöfetegek. A rőt áltrifla „kőkemény”.


Bár a figyelmeztetés hasznos és fontos, mégis biztos vagyok benne, hogy a legtöbb amatőr gombász az óriás pöfeteg után fog szaladni, hiszen eme pöfeteg a legkiadósabb, leginkább „ennivaló” pöfeteg. Az óriást pedig semmi mással nem lehet összetéveszteni. A nagy, fehér labdák megpillantása az egyik legszebb gombászélmény.

Galambgombák a szivárványon túl

Előző írásomban bemutattam a gyakoribb ehető galambgomba fajokat. A gombavilág színpompás madárkáiban olvashatsz: a kékhátú, a dióízű, az ízletes, a varashátú, a ráncos, a vöröstönkű és a barnulóhúsú galambgombákról. Ezek mind jó, ehető gombák.
A galambgombák népes családjához ehetetlen fajok is tartoznak. Ezek csípős ízük vagy a szaguk vagy a kemény húsuk miatt nem fogyaszthatók. A mérgező fajok szintén csípősek, így minimális az esélye annak, hogy ezekből belakmározzunk. A mérges galambgombák kellemetlen gyomor- és béltünetes mérgezéssel lepik meg az embert.
A most bemutatásra kerülő hét galambgomba faj közt van egy ehető is, de eme galambica helyett inkább az ízletesebb rokonságát gyűjtsük.

A feketésvörös galambgomba nyár végén és ősszel lombos erdeinkben gyakori, fenyőerdőben ritkán terem. Feketésvörös kalapja gyakran kifakul. Lemezei halvány krémszínűek, csípős ízűek. Tönkje fehér, de - csakúgy, mint a húsa - kissé szürkülő. Szaga gyümölcsre emlékeztető. Csípős íze miatt fogyasztásra nem ajánlott. Hasonlít a heringszagú, nyomásra barnuló húsú, ehető barnulóhúsú galambgombához és a szintén ehető vöröstönkű galambgombához.

A földtoló galambgomba közepes vagy nagy termetű, de zömök, alacsony tönkű, fehéres színű gomba. Kalapjának a közepe bemélyedő, tölcséresedő, a széle pedig begöngyölt. Többnyire föld vagy avartörmelék borítja.  Lemezei kissé lefutók. Hengeres, rövid tönkje felül kissé kékes-zöldes. Húsa pattanva törik, de elég kemény. Erdőtalajon él, mikorrhizás. Nyáron és ősszel bújnak elő termőtestei. Ehető, de nem jóízű, csípős is lehet.

A hánytató galambgombát a többi élénkpiros kalapú galambgombától az különbözteti meg, hogy fehér a lemeze, fehér a tönkje, húsa puha és égetően csípős. Termete kisebb. Mohás, savanyú erdőtalajon él, mikorrhizás. Nyáron és ősszel helyenként gyakori. Kellemetlen gyomor- és béltüneteket okoz.
A jó, ehető ízletes galambgombának sárga színű lemezei vannak


A büdös galambgomba elég nagy termetű, jól felismerhető faj. Sárgásbarna, okkerbarna kalapja nyálkás-ragadós, szárazon fényes, s a széle göröngyösen bordás. Krémszínű lemezei és tönkje rozsdabarnán foltosodók. Tönkjének a belseje "emeletesen" üreges. Húsa pattanva törik, morzsolódó. Erdeinkben nyáron és ősszel nagyon gyakori. Csípős ízű, rossz szagú, nem ehető.


A szenes galambgomba savanyú talajú lombos erdőkben, főleg tölgyek alatt terem. Először fehéres színű, majd szürkés-barnásan foltosodik. Kalapja gyorsan feketésbarna lesz. A hasonló színű, színeződésű galambgombáktól ritkán álló lemezei jól megkülönböztetik. Lemezei, tönkje és húsa vörösesre színeződnek, majd az egész termőtest feketére sötétedik. Nyáron és ősszel jelennek meg friss példányai, de megszáradt, "elszenesedett" gombák sokáig megmaradnak a mohapárnákban. Nem ehető.

A piros galambgombának szép piros vagy fehéresen foltos, matt a kalapbőre. Lemezei halvány krémszínűek, tönkje pedig fehér vagy rózsásan színezett. Pattanva törő húsa feltűnően kemény. Íze olyan, mintha ceruza fáját rágnánk, kesernyés is lehet. Lomboserdeinkben nyáron, kora ősszel bőven terem, de fenyőerdőben is él. Mikorrhizás faj. Fogyasztásra nem alkalmas.


A lucfenyő-galambgomba hegyvidéki lucosokban terem, a lucfenyő gyökerével él együtt. Borvörös kalapja kifakuló, néha citromsárgás is lesz. Krémszínű lemezei zöldesen foltosodhatnak. Tönkje kárminvörös. Szürkés húsa törékeny, puha, vizes. Csípős ízű, nem ehető. Étkezési célra csak az enyhe ízű galambgombák alkalmasak.



Megjegyzés: A fotókat a világhálóról szedtem össze, a leírásokat pedig a Búvár zsebkönyvek sorozat Gombák I. és II. kötetéből írtam ki.

A gombavilág színpompás madárkái

A madár képe senkit se tévesszen meg, gombákról lesz szó. Az örvös galamb egy vándorló galambfaj, a költési időszakban tartózkodik hazánkban. A legnagyobb termetű európai galamb. Elegánsabb és tetszetősebb a városi galamboknál, melyek a szirti galamb elvárosiasodott egyedei. Azonban, hess, galamb-téma, egy miatt illesztettem be az írás elejére az örvös galamb képét, hogy megmagyarázzam a galambgombák nevét.
Kutattam a néveredetet, közben önfejűen én is kitaláltam egy magyarázatot, miszerint a galambgombák közt nincs halálosan mérgező faj, a legmérgesebbek is csak hasmenést okoznak, a legtöbb faj maximum csípőssége vagy a szaga miatt nem ehető, de a többség jó, ehető. Az ártalmatlanságuk miatt kaphatták a galamb nevet, hiszen közismert szófordulat, hogy szelíd, mint a galamb. Azonban a kutatásom során fellelt magyarázat a hitelesebb, hogy a kékhátú galambgomba színe hasonlít a galambéhoz. Egyébként a kalapszíne nagyon változatos, mert lehet ibolyászöld, ibolyáskék, olívzöld, rózsáslila, gyakran a felsorolt színek foltosan egybemosódva vannak jelen a kalapon. A nevével ellentétben ritkán kék. Sőt, van két külön elnevezett színváltozata, a zöld és a sárga. A sárgáról már mutattam képet az előző cikkben: Ismétlés és összehasonlítás.
A második gombaképen a zöld színváltozat látható. Jól megfigyelhető a fehér tönk és fehér lemezek. A kékhátú galambgomba és színváltozatai jellegzetessége, amiben eltérnek a többi galambgombától, hogy lemezeik rugalmasak, hajlékonyak. A többieknek törékenyek, törnek, akárcsak a húsuk. Azonban a kékhátú húsa is pattanva törik. Eme érdekes tulajdonság annak köszönhető, hogy a termőtestet alkotó hifafonalak közt kerek keresztmetszetű csövek, szferociszták vannak. Ha a tarka kalapbőrt lehúzzuk, alatta a hús lilásbíbor színű. Néha a fehér tönkön is lehetnek halványlila foltok. A kékhátú galambgomba közepes, nagytermetű gomba. Melegkedvelő, akárcsak a rokonai. Mindegyik galambgomba gyökérkapcsoltan él együtt fákkal. Ezért a kékhátú is a lombhullató- és örökzöld erdőkben lelhető fel. Szerencsére az egyik leggyakoribb gombafaj júniustól októberig. Könnyedén felismerhető, mérgező fajjal nem téveszthető össze, ha ügyelünk a rugalmas, hajlékony lemezekre, és a kalapbőr alatti lilás húsra. Az íze kellemes, dióra emlékeztető.

A galambgombák közt az egyetlen átok sújtotta faj a dióízű galambgomba. Sajnos, a kezdők hajlamosak a gyilkos galócát dióízű galambicának vélni a kalap- és lemezszín hasonlósága miatt. Az Ismétlés és összehasonlításban pont erről írok részletesebben. Hogyan ismerjük fel biztosan a két fajt. Azért nem teljesen egyformák. A dióízű kalapszíne zöldes, sárgászöld, barnászöld, közepe általában sötétebb, gyakran rozsdafoltos, bőre nem éri el a kalap szélét. A krémszínű lemezek tönkhöz nőttek, törékenyek, fehéresek, krémszínűek, élük gyakran rozsdafoltos. Húsa merev, pattanva törő, fehéres, szagtalan, dióízű. Májustól novemberig, ha sokáig enyhe és csapadékos az ősz, a lombos erdők gyakori gombája. A halálosan mérgező gyilkos galócán kívül, összetéveszthető a jó, ehető rokonaival, a ráncos galambgombával és a varashátú galambgombával.

A varashátú galambgomba nevét a rücskös-varas, repedezett kalapbőréről kapta, ami kékes-zöldes, zöldes-fehéres színű. Egyéb tulajdonságaiban hasonlít a dióízű galambgombához, azonban a kalapbőre jól azonosítja. Júliustól októberig terem lomb- és fenyőerdőkben. Érdemes gyűjteni, mert szintén dióra emlékeztető ízű.




A ráncos galambgomba közeli rokona a dióízűnek, azonban a kalapszíne rózsás-hússzínes-barnás, foltosan fehéres, krémszínű is lehet. Kalapbőre finoman ráncos. Sajnos, erősen kukacosodik. Jól szárítható. Lombos erdőkben, főleg cseres- és gyertyános-tölgyesekben gyakori. Júniustól már növeszti a termőtesteit. Gyűjtésekor vigyázunk, nehogy kifakult kalapú, egyébként piros színű, csípős ízű galambgombákat szedjünk helyette! Azonban a „pirosak” közt is akad jó, ehető galambica. 

Az ízletes galambgomba kalapszíne bíborvörös, barnásvörös, barnásibolya, zöld vagy olív foltokkal. A galambgombák lemeze legtöbbször fehér, de mindig vannak kivételek, az ízletesnek sárgásak, szintén tönkhöz nőttek, és morzsolódnak. A tönk fehér, hosszanti ráncoltsággal, vöröses futtatással az alsó részén. Az egyik legjobb ízű galambgomba. Lombos fákkal él gyökérkapcsoltan, nyáron és ősszel terem. Összetéveszthető a vöröstönkű galambgombával. Azonban a tévedésnek nincs jelentősége, mert a rokon is jó, ehető gomba.

A vöröstönkű galambgomba kalapszíne változatos: színe zöld, olívzöld, lilászöld, barnászöld vagy pedig borvörös, barnásvörös, barnásibolya. Jellegzetes a kalapszél körkörös ráncoltsága. A lemezei sárgásak, morzsolódók. A tönkjén rózsás, lilás, pirosas futtatás lehet. Élőhelye megegyezik az ízletesével, de gyakrabban fordul elő bükk és gyertyán alatt, lucfenyvesekben is megtalálható. Ha meleg az idő, őszig gyűjthető, kiadós, jó gomba.


A galambgombák harmadik csoportját két tulajdonság különbözteti meg a többiektől: a halszag, és a barnuló hús. Egyszer találtam ilyen galambgombát, a barnulóhúsút, és tényleg halszagú volt. A szag mellé furcsa volt a színeződő hús, hiszen addig úgy tudtam a galambgombáknak a fehér húsa nem színváltoztató. Ezért a helyén hagytam a szokatlan galambicákat. Azonban tapasztaltabb gombászként most már nem hagynám ott, mert a halszag főzéskor elillan, és eme csoportba tartozó galambicák jó, ehető gombák. A kalapszín változatos, alapvetően sötét borvörös, kárminvörös, de bükkök, nyírek, tölgyek alatt barna- borvörös- sárgás- zöldesen tarka kalapú példányokat gyűjthetünk. Tönkjük fehér vagy rózsásan futtatott. A halszagról és a barnuló húsról könnyedén felismerhetők.

Ezzel bemutattam a galambgombás cikkhez összegyűjtött jó, ehető fajokat. Ezeket mind érdemes gyűjteni, nem okoznak csalódást. A galambgombák színkavalkádja miatt néha nehéz eligazodni a jó ízű és a csípős fajok közt. A pirosas kalapú, sárga lemezű jó galambgombáknak és van csípős hasonmása, a borvörös galambgomba, ami ritka faj, de a kezdő szerencséje mindig olyan, hogy elsőre szinte bizonyosan az ehetetlen fajhoz vezeti. Ezért megengedett a galambgomba kóstolása a helyszínen. Egy picikét kicsípünk a tönkből vagy a lemezekből, nyelvünk hegyén szétnyomjuk, ha csípős, nem szedjük fel a galambicát. Eme gyűjtési jó tanács kizárólag galambgombákra vonatkozik, és csak akkor használjuk, ha már halálbiztosan felismerjük és megkülönböztetjük egymástól a galambgombákat és a galócákat! Viccből se harapdáljuk a galambicának hitt gyilkos galócát! Az nem ennivaló!

A cikket két részre bontottam. Ha újra elkap az ihlet, bemutatom az ehetetlen galambgombákat is.

Sampinyonok a szabadban

A champignon francia szó jelentése, minő meglepetés, gomba. Magyarosítva sampinyonnak írjuk és mondjuk. A champion sampion alakban egészen más szó, és bajnokot, győztest jelent. Ne használjuk az írásban bemutatott gombákra, mert helytelen. Bár, ha nagyon kedves a szívünknek és az íz érzékünknek a csiperke, nevezhetjük győztesnek. Azonban maradjunk a helyes névnél, és ismerkedjünk meg a közismert sampinyonnal és néhány rokonával. A bolti sampinyon tudományos magyar neve, Kétspórás csiperke. A 18. század során Franciaországban kezdték el termeszteni. Eleinte kiásták a micéliumot és ezzel oltották be a pincékbe halmozott komposztot, trágyát. A sterilizáció hiánya miatt a csiperke micéliumát gyakran elpusztították az akkor még ismeretlen kórokozók, így az „átoltás” nem sikerült. A 19. század végén a Pasteur intézetben dolgozták ki a csiperke steril szaporítását. Innét egy lépés volt a világsiker. Egy évszázad alatt világszerte a legnépszerűbb „bolti” gomba lett a sampinyon.
A kétspórás csiperke Agaricus bisporus nemcsak a boltban látható, hanem minden tápanyagban gazdag, füves helyen fellelhető enyhe, esős időszakokban. A vad alak kalapszínében tér el a termesztett gombától. A fogyasztóknak jobban tetszett a fehér gomba, lásd fehér kenyér, így ez vált népszerűvé. A vad sampinyon kalapja fehér alapon szürkés-barnás, barna pikkelyei sugarasan szálasak és rásimulnak a kalapra. Aki már látott bolti csiperkét, természetes alakját is könnyedén felismeri. Eme csiperke testesíti meg a legtöbb ember számára „A” gombát. Itt már felhívom a figyelmet a csiperkék egyik fontos jellemzőjére, a lemezek elszíneződésére, amit a spórák érése okoz. A kétspórás rózsaszín lemezei sötétbarnára színeződnek. Minden csiperke lemeze bebarnul. Eme tulajdonságuk megkülönbözteti őket a galócáktól és az őzlábgombáktól.
Réteken, legelőkön, erdőszéleken, vagy erdőkben a sampinyon vad alakján kívül még számos csiperkével lehet találkozni. Én is álltam már egyszerre négy féle csiperkével a kezemben. Ezek közül az egyik az erdőszéli csiperke Agaricus arvensis volt. Nagyobb termetű a kétspórásnál. Ha kaszálás után jön egy gombanövesztő időszak és még alacsony a fű, rendkívül könnyű észrevenni a délceg erdőszéli csiperkét; magas, fehér gomba a zöld abroszon. Jóval látványosabb és csábítóbb a kisebb termetű csiperkéknél. Hasonlít a nagyspórás csiperkére, de annál karcsúbb és kevésbé pikkelykés. Főleg a tönk aljánál lehet megfigyelni fehér pikkelyeket. Kalapjának közepe halványsárgás. A húsa nyomásra, vágásra enyhén sárgulhat. A hús illata az ánizshoz hasonló. Szeretem szagolgatni. Összetéveszthető a nagyobb termetű, vaskosabb tönkű, sokkal pikkelyesebb nagyspórás csiperkével Agaricus urinascens és a sárguló vagy másnevén karbolszagú csiperkével. Azonban a sárguló csiperkén sosincsenek pikkelyek, kalapbőre sima, közepe szürkés. A fiatal még bezárt kalapok szögletesek. A gomba húsa vegyszerszagú, sérülésre nyomban sárgul. Ha átvágjuk a tönköt, a tönk alja élénk sárga. Elég egyszer kézbe vennünk egy erdőszélit és egy karbolszagút, soha többé nem tévesztjük össze őket. A nagyspórással való összetévesztésnek viszont nincs jelentősége, mert nagyobb termetű rokona szintén kiváló csemegegomba.
A mezők, legelők impozáns csiperkéi az erdőszéli és a nagyspórás, azonban lomb- és fenyőerdőkben él egy még nagyobb csiperke, az óriás Agaricus augustus. Kiterült kalapjának átmérője eléri a 30 centit. Kalapja rozsdabarna pikkelyes, alapszíne okkeres. Lemezei sokáig fehéresek, majd a csiperkékre jellemzően színesedni kezdenek, előbb szürkésrózsásak, majd az érett spórától sötétbarnára színeződnek. Galléros mint minden csiperke. Húsa vágáskor vöröses sárgásbarnára változik, kellemes illatú, ánizs vagy keserűmandula. Emberi orr válogatja, hogy milyennek érzi. Íze is jó, akárcsak a többi ehető rokonáé. Ritkasága miatt ne gyűjtsük. Ha találkoztunk vele, fotóval dokumentáljuk a termőtesteit.
Az árnyas erdők után teszünk egy kitérőt az alföldi szikes pusztákra. A sózott, műtrágyázott helyek nagy túlélője, sőt, kedvelője, a sziki csiperke Agaricus bernardii. A Hortobágyon májusban tömegével lehet gyűjteni eme fajt. Egyetlen hátránya van, hogy a szaga kellemetlen, pisiszerű. Ez a szag főzés során többé-kevésbé eltűnik. Az íze viszont jó, fűszeres. Vastaghúsú, kiadós csiperke. Jellemzője még a vágásra vörösödő majd elszürkülő hús, ami kalapban pereszkéket idézően vastag. Ha csak felületesen szemléljük a mezőn utunkba került fehér bucikat, táblásan perepedező kalapbőréről is könnyedén felismerhető a sziki csiperke.
Mezők, erdők, sós puszták után a városba betérve is találkozhatunk csiperkével. Bolygatott helyek, parkok, útrepedések gombája az ízletes csiperke Agaricus bitorquis. Pogácsaszerű kalapjai bárhol felbukkanhatnak. Ha kifordítjuk a talajból, akkor feltűnik fő jellegzetessége a kettős gallérja, aminek a felső része lelógó, míg az alsó álló és bocskorszerűen övezi a tönköt. Lemezei fiatalon hússzínűek, végül feketésbarnák. Most gondban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a húsának van vagy nincs keserűmandula illata. Szeptemberben szedtem négyféle csiperkét a mezőn és az egyiknek kellemes mandula illata volt.
Biztosan tudom, hogy az egyik faj a kisebb termetű, és ezért alulbecsült mezei csiperke Agaricus campestris volt. Gyakran találom felfordítva a köre mentén a termőtesteit. A bizonytalan gombászok nem gyűjtik. Érthetetlen az ódzkodásuk tőle. Ugyan a kisebb méretű csiperkék közt akad egy mérgező faj, de az apró színeződő csiperkének a kalap átmérője öt centi, míg a gyökeres csiperkének a nevére jellemzően a tönk aljáról micélium köteg lóg le, ha ügyesen szedjük fel a gombát. A sárguló csiperkével sem téveszthető össze, mert a húsa nyomásra, vágásra gyengén vörösödik. Kellemes illatú és jó ízű.
A csiperkéknél a sárguló hús baljós jelnek számít a karbolszagú csiperke miatt, azonban az erdőszéli csiperke kapcsán már láthattuk, hogy nem a sárgulás az első fontos jellemző, hanem az illat vagy a szag. A gumós csiperke Agaricus essettei egy erdei faj, lomb- és fenyőerdők lakója. Szerencsére jóval gyakoribb mint az óriás rokona. Nevét a tönk aljának gumószerű megvastagodásáról kapta. Ez egy fontos azonosítója, akárcsak erős ánizsillata. Ha nem fordítottuk ki a talajból, akkor megjelenésében az erdőszélire hasonlít. Kalapja viszont erősebben sárgul, és idősebb korában halvány narancsra színeződik. Lemezei fiatalon szürkésrózsásak, később feketésbarnásak lesznek. Nagyon jó, finom csiperke.
A lomberdőkben bóklászva a másik gyakori csiperke, a lomberdei Agaricus silvaticus. Kalapbőrének barna pikkelyeiről és húsának erős vörösödéséről könnyedén azonosítható gomba. Illata kellemes. Lemezei, melyek kezdetben szürkésrózsásak, később feketésbarnák, szintén vörösödnek, ha megsérülnek. Elméletileg kezdő gombász összetévesztheti a téglavörös susulykával, de a susulyka egészen másként néz ki, és nincs gallérja, illata sem csiperkés. Sokkal inkább hasonlít rá a hasonmása, a fenyőerdőkben élő, vékonyabb húsú, kisebb pikkelyekkel díszített fenyves csiperke, ami szintén jó, ehető gomba.
Ha erdei túránk során egy szürkésfeketés, feketésbarnás, apró pikkelyekkel fedett kalapú csiperkére lelünk, ami közelebbről tanulmányozva meglep minket a kellemetlen vegyszerszagával, a tintaszagú csiperkével Agaricus moelleri hozott össze minket a vakszerencse. Ha kettévágjuk, a tönk alja élénk krómsárgára színeződik. Eme erős sárga szín és a kellemetlen szaga figyelmeztető jelek. Nem érdemes leszedni és hazavinni, mert hasmenést, gyomorrontást okoz. Nagyon kezdő gombász összetévesztheti a lomberdei csiperkével, de annak húsa vörösödik és kellemes illata van!
A kezdő gombászok csali csiperkéje a karbolszagú vagy másik nevén sárguló csiperke Agaricus xanthodermus. Gyakori gombája a füves területeknek és erdőknek. A tapasztalatlan gombász nagyon megörül neki, mert végre a sampinyonhoz hasonlatos gombára lelt. Felveszi, forgatja, szagolgatja, kaparássza, kettévágja, majd belelapozva kicsiny gombahatározójába elillan mosolya. Bizony, a tönk alja erősen sárgul, akárcsak a hús. A szag kellemetlen, vegyszerre emlékeztető. Ha mégis hazaviszi és főzni kezdi, a karbolszagú csiperke szaga felerősödik, végképp figyelmeztetve a lelkes gombászt, hogy ehetetlen gombát szedett. Nem érdemes kísérletezni vele, akár tartós gombaundort okozhat.A csiperkék közt nincs halálosan mérgező faj. A vegyszerszagú csiperkék sem okoznak nagyobb ártalmat egy gyomorrontásnál. Azonban a gombaundor kialakulása miatt kerüljük az elfogyasztásukat.

A csiperkék klasszikus kalapos gombák, lemezekkel és gallérral. Megjelenésükben hasonlítanak a halálosan mérgező gyilkos galócára és a fehér galócára, ami szintén halálosan mérgező. Szerencsére a galócák szintén jól azonosítható gombák. A tönk bocskorban áll, és a lemezek mindig fehér színűek, mert a spóraporuk fehér. A lényeg, hogy a bocskoros, galléros, fehér lemezű gomba mindig (gyilkos) galóca!

Az erdők grófjai

A boletus latin szó jelentése gomba. Eredetileg a császárgalóca beceneve volt. A gombák rendszertanában a tinóru család egyik nemzetségének a neve. A Boletus a tinóruk elit csoportja az úri gombák miatt. A magyar nyelvben vargánya névvel különböztetjük meg a többi boletustól a különlegesen jó ízű fajokat. Azonban a vargányák mellett még legalább 100 faj tartozik a nemzetségbe. Szinte mindegyikükre jellemző a fiatalon domború kalap, a vastag hús, a széles tönk, és a nagy méret. Időnként különösen nagy termőtestekre is rálelnek a szerencsés gombászok.
Mindegyikük erdei gomba, fák gomba partnerei. A mikorrhiza kapcsolat lényege, hogy a fa szerves anyagokkal segíti a gomba fejlődését, míg a tápanyagokért cserébe a fa gyökérzeténél jóval nagyobb területen szétterült gomba micélium (ami a gomba!) vizet és ásványi anyagokat szív magába és ad át a fának. A mikorrhizás gombák fáik nélkül nem tudnak termőtestet fejleszteni, ezért nincsenek is termesztésbe vonva, kizárólag természetben gyűjthetők be.
A tinóru gombacsalád és ezen belül a Boletus nemzetség a kezdő gombászok ideális gyakorló gombái, mert halálos mérgeket egyik sem termel, a mérgező fajok könnyen megkülönböztethetők az ehetőektől. Ha mégis ételbe kerültek, keserű ízük miatt ehetetlenek. Néhány nyersen mérgező faj alapos hőkezelés után nyugodtan megehető, de nem adnak kiemelkedő gasztronómiai élményt. Bár gombaínség esetén az igazi gombamániások bármilyen gombából képesek ételt készíteni, ami teljesíti az alap kritériumokat: nem okoz súlyos mérgezést, nincs elviselhetetlen íze, szaga.
A kezdő gombász a tétovasága ellenére a pozitív élményeket keresi, és igyekszik meglelni a környezetében élő ehető gombafajokat. A tinóruk ideálisak első élménynek, még akkor is, ha a nemes vargányákért sokat kell mászkálni. Ha pedig ehetetlen fajjal találkoztunk, akkor sincs okunk a panaszra, mert a termőtestek szépsége jóllakatja a szépre éhes lelkünket.
Íme, a 100 boletusból 14 tinóru és 5 vargánya.

Bronzos vargánya

Kalap: 5-20-(30) cm, félgömb alakúból domború, teljesen nem terül ki. Nagyon húsos széle sokáig aláhajló. Felszíne fiatalon molyhos, később sima. Színe sötétbarna, feketésbarna, foltosan bronzszínű beütésekkel.
Termőréteg: szűk pórusú, pórusok sokáig fehérek és nyomásra sem színeződnek, azután sárgásból zöldre változnak, a termőréteg felkanyarodó.
Tönk: vaskos, hasas, esetleg hengeres, 5-15 x 5-10 cm, színe barnás, a kalap felé világosodik, rajta a felső harmadban sűrű hálózat látszik.
Hús: fiatalon kemény, később puha, fehér, nem változik, jellegzetes vargánya illatú és ízű.
Termőhely és időszak: lomberdőkben, tölgy és bükk mikorrhizás, nyáron. Melegkedvelő, dombvidéki faj.
Egyedi jellemzői: sötét, domború kalap bronzszínű foltokkal, hálózatos tönk, nem színeződő hús.
Összetéveszthető: nyári, vörösbarna és ízletes vargányákkal, amik szintén úri gombák.
Gasztronómiai értéke: kiváló csemegegomba.

Sárgahúsú tinóru

Kalap: 5-12-(15) cm, félgömb alakúból domború lesz. Nagyon húsos széle aláhajló, túlnő a termőrétegen. Felszíne molyhos. Színe sötétbarna vagy sötét vörösesbarna.
Termőréteg: felkanyarodó, szűk pórusú, élénksárga, öregen zöldes lesz. Esetleg kékes árnyalatok is lehetnek rajta.
Tönk: vaskos, hengeres, lefelé szélesedhet, esetleg lehet gyökerező, élénksárga, lefelé fehéres-sárgába vált. A bázisban lehet rozsdabarnán foltosodó. Apró szemű sárga hálózatos, ami lefelé egyre megnyúltabb.
Hús: vastag, merev, öregen puha, sárga. A termőréteg fölötti rész kékül, íz, szag nem jellemző.
Termőhely és időszak: melegkedvelő, savanyú talajú tölgyesekben, bükkösökben, nyáron.
Egyedi jellemzői: sárga csövecskék, sárga tönk és hús, hálózatos tönk, lomberdei élőhely.
Összetéveszthető: királyvargányával, pompás tinóruval, fakó tinóruval.
Gasztronómiai értéke: ehető, csekélyebb értékű.

Farkastinóru

Kalap: (5)-8-10-(17) cm, nagyon domború, domború, később lapos. Nagyon kemény, húsos széle aláhajló, a termőrétegen túlnő. Kalapbőr berepedezhet, felszíne bársonyos, bőrszerű. Színe agyagszínű barna, szürkés világosbarna.
Termőréteg: vékony, sárga, majd olív, kemény, sértésre kékül vagy zöldes kékül, szűk pórusú, felkanyarodó.
Tönk: 5-25 x 3-9 cm, vaskos, hengeres vagy hordó alakú, nagyon kemény, merev, csúcson sárga, lefelé vörösödik, vörös apró szemű hálózatos, sokszor teljesen vörös.
Hús: merev, sárga vagy fehéres, kemény, enyhén kékül, csövek fölött és a tönk bázisában pirosodik, íze keserű, szag nem jellemző.
Termőhely és időszak: savanyú talajú lombos és fenyőerdőben, nyártól őszig, dombvidéktől a magashegységekig.
Egyedi jellemzői: sárga termőréteg, erősen vörös, hálózatos tönk, keserű íz.
Összetéveszthető: más fajokkal nem téveszthető össze.
Gasztronómiai értéke: nem ehető, mérgező!

Ízletes vargánya

Kalap: 5-20-(25) cm, félgömb alakúból domború, öregen lehet kiterülő, esetleg a közepe kissé bemélyedhet. Széle aláhajló, felszíne ráncos, síkos, száraz időben is zsíros tapintású. Színe a világos gesztenyebarnától a sötétbarnáig terjed, a kalapszélen általában világosabb.
Termőréteg: szűk pórusú, vastag, felkanyarodó fiatalon fehér, később sárga, majd öregen zöldes, nyomásra nem színeződik.
Tönk: robusztus, hasas, öregen esetleg hengeres lesz, fehéres-barnás, a felső harmadában apró szemű hálózattal.
Hús: fiatalon kemény, merev, később puha lesz, fehér nem színeződik, kellemes édeskés ízű és vargánya illatú.
Termőhely és időszak: mindenféle lombos és fenyőerdőben nyártól őszig, a dombvidéktől a hegységekig.
Egyedi jellemzői: zsíros tapintású kalap, nem színeződő hús, fiatalon fehér csövecskék, hálózatos tönk.
Összetéveszthető: nyári és vörösbarna vargányával, amik szintén kiváló csemegegombák, tehát „nincs jelentősége” a tévedésnek.
Gasztronómiai értéke: kiváló csemegegomba.

Fakótinóru

Kalap: 5-15 cm, félgömb alakúból domború lesz, széle fiatalon begöngyölt, majd aláhajló. Felszíne molyhos vagy sima, fényes. Színe szürkésfehér, szürkésbézs, szürkésbarna vagy kávébarna, általában piros vagy pirosas árnyalatokkal.
Termőréteg: tönkhöz nőtt vagy felkanyarodóan tönkhöz nőtt, élénksárga, öregen zöldül, érintésre kékeszöld lesz pórusok szűkek.
Tönk: hengeres vagy elvastagodó bázisú, lehet görbe, 5-10 x 2-4 cm, sárgás alapszínű, a tönk aljában lehet barnás, mindig van egy észlelhető vöröses öv az alsó harmadában a felső részén apró szemű hálózattal.
Hús: vastag, puha, sárgás, a termőréteg fölött és a tönk aljában halványan kékül, jellegzetes szagú, édeskés ízű.
Termőhely és időszak: melegkedvelő lomberdőkben, nyáron.
Egyedi jellemzői: szürkés kalap, a hálózatos tönk alsó harmadában lévő vörös öv, lomberdei élőhely.
Összetéveszthető: sárgahúsú tinóruval, királyvargányával, pompás tinóruval.
Gasztronómiai értéke: ehető.


Okkerszínű tinóru

Kalap: 8-15 cm átmérőjű, fiatalon gömbölyded, majd kiterül. Sárgás, barnás-okker, felülete sokáig szürkésen hamvas, majd lecsupaszodik.
Termőréteg: tönk előtt felkanyarodik, pórusai szűkek, fiatalon citrom-krómsárga, idővel olajzöldessé válik, nyomásra nem kékül.
Tönk: 5-15 cm hosszú, 2-6 cm vastag, kezdetben hasas, bunkó alakú, később hengeressé válik, töve legömbölyített, fakó, krómsárga színű, a tövénél barnás, felülete finoman szemcsés.
Hús: fiatalon kemény, később puha, fehéres, krémsárga, a tönk kérge alatt élénksárga, vágásra nem színeződik el. Kellemes szagú, de gyakran a tönkben jellegzetesen karbolszagú, édeskés ízű.
Termőhely és időszak: júniustól szeptemberig, lomberdőben, főleg tölgyesekben növő, elég gyakori faj.
Egyedi jellemzői: nem színeződő hús, hálóminta nélküli tönk.
Összetéveszthető: kesernyés tinóruval.
Gasztronómiai értéke: ehető, de a tönköt ajánlatos levágni.

Rózsáskalapú tinóru

Kalap: 6-25 cm átmérőjű, fiatalon félgömb alakú, majd kiterül. Fiatalon törtfehér, egérszürke, enyhén barna, öregen vöröses, akár az elnyílt rózsa.
Termőréteg: fiatalon szűk pórusú, narancssárga alapon piros, nyomásra kékül.
Tönk: 4-14 cm hosszú, 4-6 cm vastag, hasas vagy zömök, narancssárga, idősödve a piros szín egyre erősebb lesz.
Hús: fehéres, vágásra gyengén kékül, cikóriára emlékeztető illatú.
Termőhely és időszak: júliustól szeptemberig, semleges vagy enyhén savanyú talajú tölgy és bükk erdőkben. Magyarországon ritka.
Egyedi jellemző: cikória illat.
Összetéveszthető: sátántinóruval.
Gasztronómiai értéke: nem ehető, feltehetően mérgező.

Cékla tinóru

Kalap: 5-9-(20) cm, félgömb alakúból sokáig domború, vastag, húsos széle aláhajló, a kalapbőr túlnő a termőrétegen, felszíne molyhos, bársonyos színe egyenletes sötétbarna, ritkán barnás-okker foltokkal.
Termőréteg: vastag, sárgászöld, érintésre kékül, pórus szűk, kárminvörös, felkanyarodóan tönkhöz nőtt.
Tönk: 7-9-(15) x 3-4,5-(5) cm vaskos, hengeres, de lehet hasas vagy hasasodó, sárga alapon kárminvörös pelyhes, főleg bázis felé.
Hús: sárga, vastag, tömör, vágásra azonnal intenzív sötétkék, majd elszíntelenedik, íz, szag nem jellemző.
Termőhely és időszak: kizárólag savanyú talajú lombos és fenyőerdőkben a dombvidéktől a magashegységekig, késő tavasztól késő őszig.
Egyedi jellemzői: barna, molyhos kalap, kárminvörös pórusok, nem hálózatos tönk.
Összetéveszthető: vörös tinóruval.
Gasztronómiai értéke: alapos főzés vagy sütés után ehető. Méreganyaga hőre lebomlik.

Változékony tinóru

Kalap: 8-10-(20) cm, félgömb alakúból hamar domború lesz. Széle fiatalon begöngyölt. Felszíne bársonyos és bőrszerű tapintású, színe rendkívül változatos: kárminpiros-barna, okker-olív, sápadt sárga, olívbarna, lehet szürkés vagy pirosas, sérülésre feketedő.
Termőréteg: felkanyarodó, vastag, sárga, pórusok vége kárminpiros, szűk, nyomásra kékülő, majd feketedő.
Tönk: 9-10-(15) x 4-(7) cm, hengeres vagy lefelé hasasodó, sárgás alapon kárminpirosas, megnyúlt, jól kifejlett hálózattal, a bázis felé egyre vörösebb.
Hús: sárga, tönk bázisában vörös, vágásra azonnal és nagyon erősen kékül, jóízű és szagú.
Termőhely és időszak: meszes vagy semleges talajon, lomberdőben, ritkán fenyvesben, nyártól őszig.
Egyedi jellemzői: erősen kékülő hús, megnyúlt, erős hálózat a tönkön.
Összetéveszthető: bíborvörös tinóruval, foltosodó tinóruval.
Gasztronómiai értéke: alapos főzés vagy sütés után fogyasztható. Méreganyaga hőre lebomlik.

Vörösbarna vargánya

Kalap: 11-13-(25) cm, félgömb alakúból domború, vastag, húsos széle sokáig begöngyölt, majd hullámos. Felszíne sima, bőrszerű, zsíros tapintású, kissé ragadós és rücskös színe világosbarnától sötétbarnáig terjed, némi vöröses beütéssel.
Termőréteg: szűk pórusú, felkanyarodó, fehérből olívsárga lesz, érintésre nem színeződik.
Tönk: 9-11 x 3-6 cm, hasas, fiatalon gömb alakú is lehet, fehéres vagy világosbarna, hálózatos, a hálózat felül fehéres, lenn barnás.
Hús: fehér, kalapbőr alatt vöröses, termőréteg fölött sárgás, nem színeződik, fiatalon kemény, majd puha, jó ízű és szagú.
Termőhely és időszak: hegy- és dombvidéki fenyvesekben, bükkösökben késő tavasztól őszig.
Egyedi jellemzői: vöröses beütés a kalapszínben, kalapbőr alatt vöröses hús, hálózatos tönk, nem színeződő hús.
Összetéveszthető: ízletes, nyári, bronzos vargányákkal.
Gasztronómiai értéke: kiváló csemegegomba.

Ligeti tinóru

Kalap: 3-8 (10) cm széles, olívszürke, vörösesbarna színű, felülete matt, finoman nemezes, idővel csupasz, nyomásra azonnal kékül, pereme sokáig aláhajló, idővel sokszor szabálytalanul hullámos.
Termőréteg: élénk citrom- vagy aranysárga, dörzsölésre, nyomásra azonnal sötétkékre foltosodik.
Tönk: elég karcsú, a kalaphoz hasonló színű, de csúcsán sárgás, lefelé vöröses, felülete pontozott, nyomásra kékül, feketedik, alja gyakran kihegyesedő.
Hús: megvágva sárga, majd rögtön sötétkék színű lesz.Termőhely és időszak: júniustól októberig, lomb- és vegyes erdőkben, többnyire tölgy, bükk és luc alatt. Hazánkban ritka gombafaj.
Egyedi jellemzői: kisméret, sérülésre erős kék elszíneződése, sárga csövecskék.
Összetéveszthető: a ligeti tinóru viszonylag kistermetű gombafaj, tulajdonságai alapján leginkább a nemezes tinórukkal (Xerocomus) téveszthető össze. Húsa azonban sokkal erősebben kékül, mint a nemezes tinóruké.
Gasztronómiai értéke: bár ehető, de ritkasága miatt kíméljük, ne gyűjtsük!

Vörös tinóru

Kalap: 5-20 cm átmérőjű, félgömb alakú, domború, majd kiterül. Tégla- vagy narancsvörös, olajbarnás, szárazon matt, nedvesen tapadós.
Termőréteg: a pórusok szűkek, a csövek sárgák, majd olívszínűek, nyílásai narancsvörösek, vérvörösek, nyomásra kékülnek.
Tönk: 10-15 cm hosszú, 2-3 cm vastag, hengeres vagy orsó alakú, csúcsa sárga, lefelé egyre intenzívebb vörös árnyalatú, alja sötétvörös, felülete finoman, vörösen pontozott, néha sima.
Hús: vastag, sárgás, a tönk tövében sötétvörös, vágás után kékül, szaga nem jellegzetes, íze kissé savanykás.
Termőhely és időszak: júniustól októberig, többnyire meszes talajú lomberdőben növő, egyes helyeken elég gyakori faj.
Egyedi jellemzői: jellegzetes színű kalap, a tönk vörös alja.
Összetéveszthető: változékony tinóruval.
Gasztronómiai értéke: feltételesen ehető, nyersen mérgező.

Gyökeres vagy kesernyés tinóru

Kalap: domború, majd ellaposodó, fakószürke, barnásszürke, nemezes.
Termőréteg: a csövecskék és a pórusok halvány- vagy citromsárgák, később zöldessárgák, nyomásra kékeszölden foltosodnak.
Tönk: enyhén hasasodó, alja gyökérszerűen elvékonyodó, sárga színű, a hálózat többnyire csak a csúcsi részén figyelhető meg.
Hús: sárgás, megvágva enyhén kékül, keserű ízű.
Termőhely és időszak: lomberdőkben, meszes talajon terem, júliustól szeptemberig.
Egyedi jellemzői: nyomásra enyhén kékülő hús, a tönk felső részén lévő hálómintázat.
Összetéveszthető: okkerszínű tinóruval.
Gasztronómiai értéke: nincs, kissé mérgező, gyomor és bélpanaszokat okoz.

Királyvargánya

Kalap: (10)-13-(22) cm, félgömb alakúból domború, öregen kiterülő, hamar puhuló, húsos széle fiatalon begöngyölt. Felszíne bőrszerű, de öregen lehet fényes. Színe vöröses, ritkán homogén, sokszor és főleg a széle felé sárgán foltosodik.
Termőréteg: szűk pórusú, citromsárga, de hamar olív lesz, érintésre nem változik, tönkhöz nőtt.
Tönk: 6-10 x 4-5 cm, vaskos, hengeres vagy kissé hasas, citromsárga, bázisban vörösesen foltos, sárgás vagy vöröses, apró szemű hálózattal.
Hús: puha, sárga, tönk bázisában vörösen foltos, nagyon kicsit kékül a tönk és a kalapbőr felszíne alatt.
Termőhely és időszak: középhegységi lomberdőkben, főleg melegkedvelő tölgyesekben, nyáron.
Egyedi jellemzői: nem vagy alig kékülő hús, vöröses kalap sárgás foltokkal, sárga termőréteg és sárga, hálózatos tönk.
Összetéveszthető: fakó tinóruval, pompás tinóruval.
Gasztronómiai értéke: kiváló csemegegomba.

Nyári vargánya

Kalap: 5-20-(24) cm, húsos és kemény, később puhul, félgömb alakúból domború, öregen kiterülhet. Széle aláhajló. Felszíne bársonyos, ráncolt, öregen lehet sima, fénylő, berepedezhet. Színe világos mogyoróbarnától sötétbarnáig vagy okkerbarnáig terjed, vörös árnyalatok nélkül.
Termőréteg: vastag, pórusok szűkek, felkanyarodó, fehérből sárgásak, öregen olívzöldek lesznek, érintésre nem színeződnek.
Tönk: robusztus, hasas, ritkán hengeres, 6-15 x 4-5 cm, egészen világos mogyoróbarnától világos barnáig, hasonló színű, apró szemű hálózattal a tönk bázisáig.
Hús: először kemény, de hamar puha lesz, fehér, vágásra nem változik, jellegzetes vargánya illatú és ízű.
Termőhely és időszak: melegkedvelő lomberdőkben, ritkán fenyvesekben kora nyáron.
Egyedi jellemzői: molyhos kalap, barna, hálózatos tönk, nem színeződő hús.
Összetéveszthető: vörösbarna, ízletes, bronzos vargányákkal, de a tévedésnek „nincs jelentősége”, hasonmásai szintén kiváló étkezési gombák.
Gasztronómiai értéke: kiváló csemegegomba.

Bíborvörös tinóru

Kalap: 9-13-(20) cm, majdnem gömb alakúból domború, öregen kiterülhet, kemény. Húsos széle begöngyölt, majd aláhajló. Felszíne bőrszerű, ráncos, öregen lehet sima, fényes. Színe fiatalon teljesen vörös, bordósvörös vagy borvörös, később több mozaikszerűen elhelyezkedő sárgás vagy rézszínű folttal, sérülésre feketéskék.
Termőréteg: szűk pórusú, felkanyarodó, a kalapbőr túlnő rajta, sárgás, majd sárgásolív, a nyílásoknál kárminvörös, öregen rozsdásvörös, de a szélén mindig sárga szegély van.
Tönk: 8-11 x 4-6 cm, vaskos, lefele hasasodó, sárga alapon vörös apró szemű hálózattal, bázisa vörös.
Hús: kemény, sárga, tönkben és kalapban gyorsan kékül, tönk aljában vörös, íz és szag nem jellemző.
Termőhely és időszak: melegkedvelő meszes vagy semleges talajú tölgyesekben, ritkán más lomberdőben, nyáron és ősszel.
Egyedi jellemzői: bor- vagy bordósvörös kalap, apró szemű hálózatos tönk, erősen kékülő hús.
Összetéveszthető: bíbor tinóruval.
Gasztronómiai értéke: fogyasztásra nem javasolt, nagyobb mennyiségben gyomortünetes mérgezést okoz.

Bíbor tinóru

Kalap: rózsaszínes, téglavörös majd bíborvörös. Öregen sárgásbarnára fakul.
Termőréteg: pórusok bíborvörösek.
Tönk: aranysárga, finom hálózatos mintázatta bíborvörös.
Hús: elvágva tojássárga színű, majd a kalapban és a tönk felső részén megkékül.
Termőhely és időszak: hegyvidéki lomberdőkben, napsütéses, meleg erdőszéleken, vagy az erdő ritkásabb, napsugaras, ligetes részein terem a kánikula heteiben. Nyári, kora őszi faj.
Egyedi jellemzői: a termőréteg bíborszíne, átvágva csak a kalapban és a tönk felső részén kékül a húsa.
Összetéveszthető: bíborvörös tinóruval, rózsáskalapú tinóruval, sátántinóruval.
Gasztronómiai értéke: alapos főzés vagy sütés után fogyasztható, de nem javasolt megenni.

Sátántinóru

Kalap: 6-30 cm átmérőjű, fiatalon félgömb alakú, majd kiterül, széle sokáig begöngyölt, szürkésfehéres, olívszürke, öregen okkerbarna. Felülete kezdetben nemezes, majd csupasz.
Termőréteg: fiatalon szűk pórusú, a csövek sárgák, majd olívszínűek, a nyílásai narancsvörösek, vérvörösek, nyomásra kékeszöldek lesznek.
Tönk: 5-15 cm hosszú, 4-7 cm vastag, hasas, bunkó alakú, a tövében megvastagodik, a csúcsán sárgás, lefelé kárminvörös színű, finoman hálózatos.
Hús: fehéres, vágásra gyengén kékül. Öregen kellemetlen szagú, kissé édeskés ízű.
Termőhely és időszak: júliustól szeptemberig, meszes talajú lomberdőben növő, eléggé ritka faj.
Egyedi jellemzői: idősebb termőtestek szaga, nagy termet, hasas tönk, vörös hálóminta a tönkön, gyengén kékülő hús.
Összetéveszthető: rózsáskalapú tinóruval, változékony tinóruval, foltosodó tinóruval.
Gasztronómiai értéke: nem ehető, mérgező.

Foltosodó tinóru

Kalap: 10-(20) cm, nagyon húsos, hamar puha lesz, félgömb alakúból kiterülő. Széle sokáig aláhajló. Felszíne kezdetben molyhos, de hamar sima fényes lesz. Színe sárgás, okkersárgás, okkerbarnás, de öregen és sérülésre kékes, zöldeskékes vagy feketés foltos lesz.
Termőréteg: szűk pórusú, felkanyarodó, sárgából öregen okkerré váló, érintésre kékülő.
Tönk: vaskos, hengeres, de lefelé vastagodhat, 10-15 x 5-8 cm, okkersárgás, a bázisban barna vagy vörösbarna, felszínén apró szemű hálózattal.
Hús: hamar puhuló, vastag, sárga, elvágva azonnal intenzíven kékül, gyógyszerre emlékeztető szagú, nem jellegzetes ízű.
Termőhely és időszak: meleg és mészkedvelő lomberdőkben, nyáron.
Egyedi jellemzői: sérülésre foltosan feketedő vagy kékülő kalap, hálózatos tönk, gyógyszerszag.
Összetéveszthető: sárgahúsú tinóruval.
Gasztronómiai értéke: nem ehető.

Csövek a kalap alatt

A májustól ok tóberig tartó fő gombaszezon legkeresettebb gombája a tinóru nemzetségbe tartozik, azon ban az ízletes vargánya mellett a rokonait is örömmel látja a kosarában, majd a konyhaasztalá n a szerencsés gombász.
A tinórufélék hagyományos, kalap+tönk felépítésű termőtesteket fejlesztenek. A termőtestek változatos méretűek, 5-30 centis kalapátmérő kö zt minden méret előfordulhat. Egyes nagyra nőtt vargányák akár egy kilósak is lehetnek. Eme gigászokat nevezi az erdélyi gombász medve-gombának.
A tinóruk könnyen felismerhető gombák. Elég csak a kalapjuk alá nézni, jellegzetes, csövecskékből álló, könnyen lehúzható te rmőrétegükről azonnal felismerhetők. (A taplók szintén csövecské s termőrétegűek, de náluk a hús és a csövecskék összenőttek, szétválaszthatatlanok.)A tinóruk gyökérkapcsolatban élnek fa fajokkal Gyakran a társfa azonosítása segít a tin óru meghatározásában.A renden belül a legfontosabb nemzetség a vargányáké. A Boletusokat nevezik még valódi tinóruknak is. Megjelenésüket és némely faj kiemelkedő ízét tekintve megérdemlik a kiemelt figyelmet. Azonban finomságuk miatt ne engedjünk a mohóságunknak és kímélve gyűjtsük a vargányákat!
Megjegyzés: Jó lenne egy gombavédelmi szövetség. Megtanítaná a „megélhetési” gombászokat a fajvédelemre, a jobb érdekérvényesítésre, mert jelenleg a nagyobb haszon a felvásárlóé, a kereskedőé. Ha a megélhetési gombászok tönkreteszik a vargányák élőhelyeit, végső soron a saját megélhetésüket pusztítják el. A rablógazdálkodás az élhető jövő legnagyobb ellensége. Tartok tőle, hogy száz éven belül az emberiség saját magát fogja felírni a vörös listára. Előbb a természet, aztán saját magunk. Hát, így kell ezt csinálni?!? Kétlem.

A Boletus nemzetség legismertebb faja, amit nagy mennyiségben gyűjtenek, és sokan a gombák királyának tartják, az ízletes vargánya. Ízének köze sincs a megszokott csiperke ízhez. Elég egyszer megkóstolni, és egyből érhetővé válik, hogy miért keresik annyian. Nagytermetű, vastaghúsú, vaskos tönkű, csöves termőrétegű gomba. A termőréteg kezdetben fehér, érés során zöldessárga lesz, és elnyálkásodik. Ezért idősebb vargánya csövecskéit húzzuk le. Kalapja világosabb-sötétebb barna, s halványbarnás tönkjén hálózatos, recés mintázat van a kalaptól a tönk közepéig. Húsa fehér, nem színeződik. Rendkívül jó illatú és ízű. Aszalványa a legjobb szárítással tartósított gomba termék. Savanyú talajú erdőkben, lombhullatókban és örökzöldekben egyaránt megtalálható májustól októberig.

Eme színpompás gomba a királyvargánya. Sajnos, jóval ritkább az ízletes vargányánál. Megritkulása miatt kímélendő a legszebb boletus. A fotó jól visszaadja jellegzetes színeit. Csöves termőrétege és vastag húsa sárga színű, vágásra, nyomásra enyhén kékülhet. A tönkjén halvány recés mintázat van. Lombhullató erdőkben májustól októberig termő mikorrhizás faj. Aszalványa szép, sárga színű. Frissen és szárítva is jó ízű, de nincs annyira aromás mint az ízletes vargánya. Egyetlen egyszer sikerült találnom egy termőtestet, még hozzá a belvárosban egy nyárfa tövénél. Hitetlenkedve nézegettem a csodás színekben pompázó gombát.

Ragadóstinóruk (Suillus) fajok

A nemzetség közös jellemzője a nedvesen ragadós kalapbőr, és a fenyőkhöz való ragaszkodásuk. Mindegyikük kalapbőrét jobb lehúzni főzés előtt, mert az ételt nyálkássá, gusztustalanná teszi. Némely fajok tönkjén gyűrű van. A ragadóstinóruk a fenyőfák mikorrhiza partnerei.

A szemcsésnyelű fenyőtinóru nagyon gyakori, a legközönségesebb fenyőtinóru faj. Mindenféle fenyőerdőben megtalálható májustól késő őszig. Akár egy magányos fenyő alatt is megjelenhetnek termőtestei. Kalapja rozsdasárga, rozsdavörös, rozsdabarna, nedvesen ragadós-nyálkás. Csöves termőrétege kezdetben vajsárga, a likacsok szűkek, érett termőtesten kitágulnak és barnássárgára színeződnek. Világossárga tönkje felül korpás-szemcsés. Húsa halványsárga, jóval puhább a kemény húsú vargányákénál. Fiatalon szedve és hamar elkészítve jó, ehető gomba. Elkészítés előtt a kalapbőrét húzzuk le!

A barna gyűrűstinóru kéttűs fenyőkkel – fekete és erdei fenyő – él gyökérkapcsolatban. Nagyobb termetű a szemcsésnyelű rokonánál. Kalapja a barna különféle árnyalataiban pompázik, nedvesen ragadós, szárazon fénylő. Csöves része sárga, likacsai szűkek. Fiatalon a gomba kalapszélét a tönkkel csillogó fehér hártya köti össze. Felszakadozva barnás ibolyaszínű, lelógó gallér formájában látható a tönkön. Húsa puha, fehér, sárga, a tönkben barnás, vajgombának is nevezik puhasága miatt. Jó ízű, ehető, a legjobb fenyőtinóru. Rokon faja a sárga gyűrűstinóru kizárólag vörösfenyővel él együtt. Azok környékén lelhető fel. Szintén jó, ehető.

Nemezestinóruk (Xerocomus) fajok

Kisebb termetű tinóruk. Közös jellemzőjük, a száraz, bársonyos tapintású kalapbőr, és a kisebb-nagyobb mértékben színezett tönk. Nagyon gyakoriak.

A molyhos nemezestinóru a kisméretű nemezes tinóruk típus faja. Kis és közepes termetű. Kalapja a nemzetségre jellemzően bársonyos tapintású. Kalapbőre hamvas barna, de lehet szürkés és vöröses árnyalatú is. Száraz időben szabálytalanul berepedezik. Csövecskéi élénksárga színűek, likacsai tágnyílásúak, idős korban zöldes, barnás színű lesz. Tönkje megnyúlt, lefelé keskenyedő, hengeres, szálas, lehet kissé görbült is. Rajta hosszanti barnás, vöröses hosszanti minta látható, de csak a felső részen. Húsa a tönkben gyengén kékülhet. Gyakori gomba, erdei utak mentén seregesen található nyáron és ősszel. Ehető, de csekély értékű.

Az arany nemezestinóru hasonlít a rokonára, de némely tulajdonságában eltér, így könnyen azonosítható. Kalapja sötétebb barna, szürkésbarna vagy zöldes. Szintén bársonyos tapintású. Mindig berepedezett, de a repedésekben a hús nem sárga, hanem vöröses. Csövecskéi hasonló színűek mint a molyhos tinórué, azonban már fiatalon zöldes, és sérülésre, nyomásra erősen kékül. Tönkje megnyúlt, rajta erőteljes, vöröses mintázat van. Sárgásfehér húsa kettévágva erősen kékül. Csak az egészen fiatal példányok ajánlhatók fogyasztásra, mivel gyorsan megpuhul és penészedni kezd. A penészes nemezestinórukat nem érdemes leszedni, mert gyomormérgezést okozhatnak. Nagyon gyakori, akárcsak a rokona.

Érdestinóruk (Leccinum) fajok

A nemzetség a nevét a fehéres tönköt tarkázó sötét, szálas, apró pikkelyeknek köszönheti. Ezért „érdes” a tönkjük. Fehéres húsuk színeződik, de nem kék a fő szín, hanem a szürke. A színeződés miatt egyesek kerülik eme fajokat, pedig kiadós, jó ízű, ehető gombák.

A tölgyfa-érdestinóru az egyik legszebb érdestinóru szép árnyalatú, téglaszínű, narancsbarna vagy rozsdabarna kalapja miatt. A kalapbőr a kalap szélén ránő a csöves részre. A csövecskék a tönk előtt felkanyarodnak, szűk pórusúak, fiatalon piszkosfehérek, később szürkésbarnásak lesznek. Nyomásra szürkére színeződnek. Tönkje sötét szemcsékkel, pikkelyekkel díszített. Húsa a kalapban kemény, idősebb korban puha, a tönkben mindig kemény és szívós. Elvágva először vörösödik, majd szürkésibolyás lesz. Színeváltozása miatt egyesek nem tartják csábítónak, pedig kellemes ízű, jó, ehető gomba. Azonban nyersen ne fogyasszuk! Nevében benne van, hogy a tölgyfák mikorrhiza társa. Júliustól októberig savanyú talajú tölgyerdőkben érdemes keresgélni. Rokon faja, a vörös érdestinóru nyárfák gombatársa!

A vörös érdestinóruhoz hasonlóan a nyárfák gombatársa a nyárfa-érdestinóru. Két külön fajról van szó az azonos fa partner ellenére! A nyárfa-érdestinóru leginkább az alföldi fehér nyárasok gombája. Itt Békéscsaba környékén is könnyedén fellelhető a nyárfák alatt gombanövesztő időszakban. Kalapja szürkésbarna, barnás. Fehér, rokonaitól eltérően kevésbé rostos húsú tönkjén sötét, szemcsés mintázat van. A tönk legalja kékes-zöldes árnyalatú. Ez nem hiba! Ilyen színű. Kalaphúsa fiatalon kemény, idősebb korban puha. Krémszínű húsa átvágás után előbb pirosra majd szürkéslilára színeződik. Ez sem hiba, semmiben sem befolyásolja a gomba ízbeli értékét. Jó ízű, kiadós gomba. Júniustól októberig terem több hullámban. Biztosan jó gomba, volt hozzá szerencsém. Bátran ajánlom fogyasztásra.

A tinóruk közt kevés mérgező faj akad. Ezek közös jellemzője a keserű ízű hús. Emiatt senki sem érez késztetést az elfogyasztásukra. Ha mégis egy-két termőtest ételbe került és az erős fűszerezés elrejtette a kis mérges jelenlétét, maximum gyomorrontást kaphatunk tőlük. Persze kerüljük a mérgezést, mert egy ilyen élmény tartós gombaundort válthat ki a mérgezést elszenvedett embernél! Ezért ismerkedjünk meg a mérgező a tinóru fajokkal.

Kezdő gombászok egyik mantrája, hogy óvakodj a vörös-recés mintás tönkű, kékülő húsú tinóruktól, mert ezek a mérgesek! Részben igaz állítás, de egyes vörös-recés mintás tönkű, kékülő tinóruk 20 perces, alapos főzés után nyugodtan fogyaszthatók, illetve egy-két mérges tinórunak nincs ilyen mintázata és a húsa sem kékül.
A farkastinórú tönkje vörös-recés mintás. A mintázat alatt és felső részén sárga színű. Csövecskéi és likacsai sárga színűek. Kalapbőre világosbarna, szürkésbarna, szarvasbőrszerű. Sárgás-fehéres húsa megkékül sérülés, vágás, nyomás hatására. Savanyú talajú bükkösök és fenyvesek gombája. Nem túl gyakori faj.

A sátántinóru nevével ellentétben közel sem annyira gonosz mint neve sejteti. Természetesen nyersen vagy nem kellően hőkezelve mérgező. Ezért nem javasolható fogyasztásra, ne is kísérletezzünk vele! Kinézetre viszont szép, jó megjelenésű gomba. Tönkje hasas, nagy, zömében vöröses, hálózatos recével mintázott. Csövecskéi sárgák, később olívszínűek, nyílásuk élénkpiros. A termőréteg nyomásra kékes-zöldre színeződik. Húsa fehéres, átvágva gyengén kékül. Idős példányai kellemetlen szagúak. Mésztartalmú talajú, ritkás tölgyesek és bükkösök nem túl gyakori gombája. Nyáron és ősszel terem. Ha belébotlottunk, és fiatalok a termőtestek, érdemes fotókat készíteni róluk. Egyik gombaálmom a sátántinóru lencsevégre kapása.

Eme egy gombafotó a cikkben a sajátom. A helyi vegyes telepítésű kiserdőben fotóztam le a kesernyés tinóru fiatal termőtestét. Megjelenésre tipikus hasas, vastaghúsú „boletus”, azonban keserű íze miatt nem érdemelte ki a vargánya nevet. A fotóm jól visszaadja a termőtest fontosabb jellemzőit. Csövecskéi sárga-okkeresek, nyomásra megkékülnek. Hasas tönkjének alsó része gyökérszerűen kihegyesedik. A tönk felső részén halvány mintázat van. Húsa sárgás, sérülésre enyhén kékül. Meszes talajú lombhullató erdők gombája. Nyáron és ősszel terem. Vargányás megjelenése miatt leszedésre csábít, de nem érdemes kosárba rakni, mert élvezhetetlenül keserű. Hasonlít hozzá az okkerszínű vargánya. Ennek húsa fogdosásra gyengén rozsdabarnára színeződik, és nem kékül! A gombászkönyvek eltérően ítélik meg élvezhetőségét. A kalapja szinte biztosan fogyasztható, de ez is állítólag karbolszagot áraszt főzés során. Ritkább faj, de nekem sikerült találnom három termőtestet a pósteleki kastélyparkban.

Csali vargányának is nevezhetném az epeízű tinórut, mert fiatal termőtestei könnyen megcsalják a kezdő gombászt, és boldogan szedi fel a vargánya kinézetű epeízű tinórut. Nem érdemes felszedni, beszédes neve van. Ha jobban megnézzük az idősebb termőtestről készült fotót, észrevehetjük, hogy miben tér el az ízletes vargányától és annak jó ízű rokonságától. Csövecskéi kezdetben krémszínűek, idősebb korban rózsaszínűek, hússzínűek. Tönkjén sötétebb, sárgásbarna, nagy szemű hálós mintázat van. Húsa fehér, kemény, idősen puhul, megvágva gyengén rózsaszínűre színesedik. Nincs illata. Az íze pedig nagyon keserű. Júliustól októberig erősen savanyú talajú lombhullató és örökzöld erdők gombája. Ritka, csak egyes helyeken gyakori.

Némely tinóru íztelen, vagyis sem nem finom, sem nem keserű, és csak nyersen mérgező. Alapos főzés, sütés után bátran fogyaszthatók, ha gombaínséges időben rájuk fanyalodunk. Azonban ne feledjük, minimum 20 perces főzést, sütést igényelnek! Leggyakoribb „alapos főzés után fogyasztható” tinóru, a változékony tinóru. Neve a színeződő húsára utal, ami érintésre is azonnal tintakék lesz, majd pár perc múlva visszafakul. Hihetetlen, de valóban nagyon erőteljesen sötétkék lesz piciny nyomás hatására is. Ez az egyik legfontosabb jellegzetessége. Csövecskéi nyílása sötétvörös, kalapszél felé narancssárga, átvágva a kalapot, metszetük sárga. Sárga-vörös tönkjén hosszúszemű háló mintázat van. Meszes talajú lombos- és fenyőerdők gyakori gombája. Főleg a tölgyfák gombatársa. Májustól októberig terem.

A tinóruk legtöbb faja piacokon árusítható, kivéve a mérgezők, a védettek és az erősen csípős ízű borsos tinóru. Hazánkban őt tinóru élvez védettséget, mert sajnos eltűnőben vannak élőhelyeik megsemmisülése miatt. Ezekről külön cikkben lesz szó, ami a hazai védett gombafajokat fogja bemutatni. Azonban ne feledjük, az ehető és árusítható fajokat szintén kíméljük, élőhelyeiket ne háborgassuk fölöslegesen, ne szemeteljük tele, ne vágjuk ki a fa partnereiket, ne forgassuk át az avart, mert az összes termőtest kell nekünk! Legyünk mértékletesek, különben a jelen mohóságunkkal a jövő gombaétkeit is felfaljuk!

A gombavilág mumusai: galócák

A galócák nemzetségébe tartozó gombák fő jellemzője, hogy a termőtestet fiatal korában teljes burok veszi körül. Amolyan fehér tojások a fiatal galócák. A burok felrepedése után alsó fele jól látható bocskorként vagy a tönkön rücskös övekként megmarad, a felső része szétszakadozva pettyeként terülhet szét a kalapon vagy egy-két nagyobb fehér foltként fedi. A pettyek minden esetben letörölhetők vagy a nagy burokmaradványok könnyedén lehúzhatók. A termőtest harmadik fő jellegzetessége a gallér. A lemezek általában fehérek, ritkán halvány sárgák, illetve a császárgalócánál élénksárgák. A fontosabb hazai fajoknak fehérek a lemezei. A piruló galócánál a lemezek idősebb korban rózsásan foltosodnak, de ennél a fajnál is a fehér a jellemző szín.
A galócák egy faj kivételével erdőkben találhatók, mivel a fákkal mikorrhizát képző gombák. (Az őzlábgalóca, „a mezei galóca” mint védett gombafajunk később külön cikket fog kapni.) Melegkedvelők, ezért leginkább a nedves nyári és őszi hónapok gombái. Ekkor hallhatunk előszőr a hírekben a gombamérgezésekről, melyek leggyakoribb okozója a gyilkos galóca.

Változatos méretű termőtesteket növeszt. Kalapja 4-6-15-16 centi átmérőjű lehet. Húsos, idősebb korban vizenyős. Előbb harang alakú, majd domború, végül kiterül. Felszíne bőrszerű tapintású, sugarasan benőtt szálas, széle sima. Színe igen változatos, fehértől a zöldön át a barnáig terjed, illetve zöldes-barnás is lehet. A lemezei fehérek! Öregen picit bezöldülhetnek. Tönkje karcsú, hengeres, üreges, alján nagy gumó, fehér alapon kígyóbőrszerűen mintázott. Általában fehér, de kalapszínű is lehet. Gallérja fejlett, hártyás, fehér, sima, engemet emlékeztetett a krepp papírra. Bocskor nagy, maradandó, fehér, akár egy tojáshéjban úgy áll benne a gomba. A termőtest húsa vizenyős, fehér, nem színeződik, jellegzetes szaga van, ami főleg idősebb termőtestnél érezhető. Tulajdonságai alapján jellegzetes megjelenésű gomba, és ezért a figyelmes gombász semmivel sem téveszti össze.
A csiperkéktől elkülöníti a bocskora és fehér lemeze. A galambgombáktól a bocskora és gallérja, valamint a puha húsa, és a lemezek szabadon állása, vagyis nem érik el a tönköt. A fiatal, még teljes burokban lévő galóca emlékeztet a pöfetegekre, de kettévágva a galócatojást, látható a picike kalap, a tönk, a lemezek. Ilyesmik nincsenek a kettévágott pöfetegekben. Csak a gombákat egyáltalán nem ismerő ember szedi le a gyilkos galócát és viszi haza utolsó vacsorájának.

Közismertebb rokona, a mesegomba, a légyölő galóca a savanyú talajú erdők, leginkább fenyőerdők gyakori gombája. Szinte be sem kell mutatnom, mindenki felismeri fehér pettyes, piros kalapjáról. Eme jellegzetes tulajdonsága miatt semmi mással nem téveszthető össze, még a császárgalócával sem, aminek ugyan piros a kalapja, de azon nincsenek pettyek, és húsa, lemeze szép sárga színű, míg a légyölőnek fehérek. A légyölő galóca mérgezése kevésbé ártalmas mint a szinte biztosan halált okozó gyilkos galócáé, de ettől még ne kóstolgassuk! Ugyan mendemondák szerint kellemes bódulattal jár együtt a mérgezése, de ennek ne dőljünk be! Ha túl sok méreganyag kerül a szervezetünkbe, összeomlaszthatja a keringésünket és leállíthatja a légzésünket! Megfulladni kínos élmény.

Rokona, a párducgalóca szintén bódulatos mérgezést okoz, csak megbolondítva egy-két kellemetlen idegtünettel. A mérgezés végén itt is előfordulhat légzésleállás. Ezért eme fajt se kóstolgassuk, és ne is főzzünk belőle ételt. Összetéveszthető a piruló galócával, de attól elkülöníti bordás kalapszéle és sima gallérja, ami múlékony. A húsa fehér, nem színeződik! Gyakorlatlan gombaszedők fehér lemezei és barnás-szürke kalapja miatt őzlábgombának nézhetik, de ne feledjük, hogy az őzlábgombának nem törölhetők le a barna pikkelyei.

Meglepetésként éri az embert a rossz ízű és mérgező galócák után, hogy a nemzetségben vannak ehető fajok. Ilyen a 20 perces főzés után biztonságosan fogyasztható piruló galóca, mely kellemes ízű. Méreganyaga hőre bomló. (Ellenben a gyilkos galóca nagyhatású mérgét nem semlegesíti a főzés és a szárítás sem!) A legtöbb galócához hasonlóan erdőkben gyakori faj, ezért sokan gyűjtik. Bordás gallérja, és legalább a tönkben biztosan piruló húsa miatt könnyen felismerhető.

A piruló galócánál is finomabb gomba, a római császárok úrigombája, a császárgalóca. Az egyik legszebb gombánk! Fő jellegzetességei a piros kalap, a fehér bocskor, a sárga lemezek, a sárga gallér és sárga tönk. Egyes területeken meleg és nedves időjárás esetén nagyobb mennyiségben gyűjthető, de alapvetően ritka faj hazánkban. Ha találkozunk vele, legalább egy idősebb termőtestet hagyjunk a helyén, hogy el tudja szórni a spóráját. Bár kiváló csemegegomba, de nyersen ne fogyasszuk. Minden galóca egy picit vagy nagyon, de mérges.